„Hol ott kikeletkor, az sok szép madár szól,
Kivel ember ugyan él.
Mező jó illatot, az ég szép harmatot
Ád ki kedvesbb mindennél.”
(Balassi: Végek dicsérete)
Igen, bizony. Reggel szólnak a feketerigók. Mégpedig intenzíven, és míg ki nem érünk a megállóba, folyamatosan szólnak. Hangzásuk olyan, mintha egyetlen rigó kísérne utunkon. De nem ez történik. Egyszerre fütyülnek, és mi haladunk ebben a koncertben tova. (Így élünk, mint ember velük.) A mező jó illatot ád csakugyan, erőteljes földszag szállong, de csak délután, hazafelé ballagtomban érzem a réten. Hatalmas biokémiai rendszer, óriásgyár terül el a felszínen. Orrunk az innen jövő párákat természetesként, nyugtatólag veszi tudomásul, miként a rét és erdő zöld színe is nyugtató szemünknek.Az égből jövő szép harmatot reggel konstatáljuk kedvesbbként mindennél, amikor is belegázolva a sarjadó füvek közé a harmat elvégzi cipőm napi tisztítását. Ami magot begyűjt immár pormentes cipőm, azt egy mozdulattal letudom róla. Mostanra csakugyan sárgába, fehérbe, aranyba,
halványrózsaszínbe öltöztek a fák-bokrok az út mentén. Banális ez a kijelentés, de igaz. Ezek már a tavasz színei. Reggel két aranyeső-bokor között vágunk át a HÉV-hez vezető csapás mentén. Már virágosak az ágak, de még nem feszül a bokrok közé pókszál (amit általában karom felemelésével hárítok). Hideg van még, talán fagy is, de a fák-bokrok érzik a tavaszt. Sőt a pázsit is. Mint ahogy a közmondásszerű kijelentés mondja: Amikor megindul a természet, a füvet kalapáccsal se lehet többé visszaverni a földbe. És nem is lehet, mert az élet ellenállhatatlan elemi erővel tör magának utat, lehetőséget.
Utolsó kommentek