Mickey webnaplója

Jól indul a nap. Mise után megyünk az üzletközpontba.  Már út közben nem találom a bankkártyámat. Biztos otthon maradt egy mosásra váró ingem zsebében. Másik kártya is van nálam, azon is van pénzt, de kp. fogok fizetni, döntöm el, mert jó helyen van ott a másik kártyán, ami ott van. Az közüzemi lehívásokra kell.
Amikor baj kezd kialakulni, egy rövid zsoltáridézetet szoktam ismételni: Uram, ne hagyj megszégyenülni!
Viszonylag nyugodt vagyok.
Az áruházban szokatlanul nagy sorok torlódnak fel a pénztárak előtt. Lassan mozog előre minden emberoszlop, mint a pesti ferenceseknél a gyónók sora húsvét előtt. Azt gondolom, az emberek érzik a hétfőre várható BKV-sztrájk előszelét. Talán már hétfőre spájzolnak, akik félnek tőle, hogy két nap múlva nehézkessé válik a bevásárlás is. De nem ez az oka. Tizennégy kasszás hiányzik, mert hasmenéssel járó influenzajárvány van. Nem is tudtam róla. Mindegy.
Itthon folytatom a keresést, s mondom Tücsinek: ha 10 perc alatt nem kerül elő a kártya, kocsiba vágom magam, és átmegyek Pasarétre, a szomszéd városrészbe, mert úgy rémlik, az ott használt kardigán zsebében hagytam egy kártyát. Meg se néztem, hogy miről szól a plasztiklapocska, mert mostanában két kártyám helyett is újat kaptam, s a régieket még nem semmisítettem meg. Átvágok a Vérhalomnak nevezett lejtőn, irány az iroda, és a szvetter. Jobb zseb: üres. „Uram, ne hagyd, hogy szégyent érjek”. Bal zseb: Benne van a bankkártya. Amit kerestem. Ilyenkor az első egy még rövidebb odafordulás: „Köszönöm”. Majd egy hasonló rövid telefon haza: megvan a dolog.
Kocsiba vágom magam, s hazatekerek. Közben fél tizenkettőre jár az idő. Most már nem reggelizem, hanem ebédelek, ebédelünk. „Rántott hús” van. Ugyanis kirántom a grillcsirke bal combját, és két zsemlével betermelem. Utána löttyintek egy pofa sört, oszt jól van. Már minden jól van. Még sebtében megverem a számítógépet (lekapom a mahjopngg összes csámpás figuráját), s megírom ezt a blogot. Most pont vége van ennek is. Hát akkor pont.