A démonizálást az újságíróktól hallom naponta. XY-t démonizálják, azaz csak a negatív tulajdonságait mutatják be, hogy lejárassák.
Ismert arcokon nyugtatom a szememet. Még magamat is meglep, hogy mindegyikükről el tudom mondani, ami rosszat hallottam vagy tapasztaltam velük kapcsolatban. Annyira felkavar ez a felismerés, hogy meg se kísérelem kitalálni, melyiküket miért becsülöm mégis, s miben mutatkozik meg egyedülálló tehetségük, Isten akarta személyiségük gazdagsága és szépségük.
De csakúgy nem kívánom az efféle beskatulyázást, mint a kétezer éve született tarzusi Pál, aki őszintén leírja, hogy bár a jót akarja tenni, mégis a rosszat teszi.
Azon vagyok magam is, hogy kipöcköljem magamból azokat a negatív ismereteket, melyek belülről blokkolnák a reális látásmódot.
Legalább idáig kellene eljutnom.
Valószínűleg ez csak úgy megy, ha az ellenkező előjelű tulajdonságok megjegyzésére törekszem, mert ezekben a tulajdonságokban van élet, lehetőség, dinamika, kibontakozási és kapcsolatfelvételi lehetőség.
Klapka-reklám és az Eucharisztia
Klapka
Tegnap láttam ikszedszer a tévéreklámot, az ékszerárus
Klapkáét. Megjelenik egy csinos nő, majd maga Klapka, aki ezt mondja: „Ne a nőt
nézze, hanem az ékszert!”
Eucharisztia
Két szín alatt áldozunk. Krisztus vére – mondja a pap.
Ízlelem a bort.
És beugrik a szlogen. Persze bor. Bor színe alatt veszem magamhoz az Urat. Ha
az a bor tokaji, akkor annak az aromáját ízlelem. Ha chardonnay, akkor azét. S
csakugyan bevillan: Ne az ízét kóstolgassa, hanem azt a végtelen ékességet,
mely mögötte, benne van, mely átjárja, mely átalakító, mely helyreállítja
emberségünket, mely személyesség, mely magához emel.
Helyi plébánosunk említi: Szeret felnézni, körbenézni
áldoztatás után a tömegen. Mások az arcok áldozásig és utána. Ő tudja, ő látja.
Elhiszem, hogy van változás. És akkor is van, ha csak egy szín alatt áldozunk,
csak ostyával.
* * *
Lassan megyek, (mit megyek: vonulok) a fürdőszoba felé
mosogatás után, hogy a családomnak legyen ideje hálálkodni hőstettemet látva,
amikor az aranygyűrű éppen esik le az ujjamról.
Ámde ez nem igaz.
Nem ám. De akkor meg miért megyek (vonulok) lassan? Öregszem?!
* * *
Mickeyáda: Olyan magas az életszínvonalunk, hogy el se érjük.
Utolsó kommentek