Mit tehet az ember, hogyan fordulhat ahhoz, aki az idő kezdete előtt elindította a teret az időt, az anyagot, a belőle sarjadzó lelkeket útjára. Mit tehet, mit mondhat Neki?
A reggeli misén áldozáshoz ilyeneket éltem meg. Ha komolyan hiszem, ami van, ilyesvalahogy viszonyulok hozzá: Szólítalak én, aki 15 md éves anyagokból állok, akinek a teste periodikusan veszi környezetéből az éltető levegőt, hogy eljusson az éltető oxigén szívéhez, hogy az eljuttassa minden sejtéjéhez, az agyához is, mely reflektál, mert él benne a lélek, és tudomása van róla, hogy akit magához vett, annak lényege a végtelenség. Mert Ő előbb volt a világnál: az időnél a térnél, az anyagnál. Már akkor egy volt a Teremtővel, aki a nagy bummot akarta, és a Lélekkel, aki ott lebegett a sötét vizek felett. Ő maga az Ige volt (van), aki Kezdetben volt, és az Istennél volt, és Isten volt az Ige (és van). Megtestesült, hogy a teremtést visszavigye az Atyához. Hogy az embert visszavigye az üdvrendbe. Hogy az öröktől fogva elgondolt lelkek megtestesülésük után földi pályájuk végén visszatérjenek ahhoz, aki megálmodta létüket.
Most, amikor a végtelen találkozik a 15 md éves anyagba burkolódzó lelkes valósággal, mit is mondhatna utóbbi az előbbinek? Kérheti pl., hogy pl., hogy áldja meg a földet az Isten, mert az ember bolond módon megpróbál a saját feje után menni, és az kevés ahhoz, hogy megmaradjon a teremtés. Kérheti, hogy vezérelje a Gy. M.-nak nevezett lényt úgy, ahogy neki tetszik, mert Ő ismeri emennek a küldetését, azt az utat, melyet be kell járnia. Kövéren vagy soványan, 20 év alatt vagy öt percen belül. Egészségben vagy látszólagos tehetetlenségben. Énemre ismert magam állok a Végtelen rendelkezésére. Ennél több nem fért bele, mert további történések következtek, majd végül az elbocsátás. A számítógépet kinyitva Sz.M. blogjában olvasom [Én is írhattam volna, annyira belőlem is szól. (Persze nem írhattam volna, mert ott se voltam a koncerten.)]: »Tegnapelőtt: az Accord Vonósnégyes. Egy Beethoven kvartett egyik tétele, aztán két Schubert. Hogy van az, hogy élő zenét hallgatva majd mindig a torkom elszorul a gyönyörűségtől? Vagy nem is tudom, mi történik, de valami nagy jóság. Egészen mást hall az ember, mint amikor egy profi hangfelvétel szól a hangfalakon. Egyrészt persze az "egyidejűség" gyönyörűsége, hogy ott, akkor születik valami. De egyszerűen – azt hiszem – a hangok mások.« Nagyon élnek bennem azok az érzések, melyeket szavakba önt a festő (Szűts Miklós), mert tegnap kétfélével próbálkoztam: olvasni valami irodalmat (nem sikerült, mert többször belealudtam), majd a hangok világába merültem. Rámentem a surfradio.de net-lehetőségre, és csakugyan szörföltem. Egy olasz adó, magát slágerrádiónak titulálja, de Mozart Kis éji zenéjét csíptem el felébe-harmadába. Nagyon igényes előadás volt, szépen szóltak a szólamok és nem nyomták el egymást. De tetszett egy görög népdalféle is. A zene fülünknek szóló aromákat tolmácsol. szavakba nem foglalható valóságot hordoz a váltakozva hol harmonikus, hol disszonáns dallamokkal, ritmusokkal. Sokszor elgondoltam: Hányféle érzékünk lehetne még, és azokkal miféle tisztaságok, finomságok, lélekrezdülések volnának nyakoncsíphetők? Miért nincsenek, hány dimenzió kell befogadásukra, milyen érzékszervek? És ha most nincsenek ilyenek, lesznek-e valaha?
Talán.
És most munka...
Utolsó kommentek