A dömperes alkalmas helyet keresett a parkoláshoz. Alig várta, hogy végezzen a sarki élelmiszerboltban reggelije bevásárlásával. Valamiféle szent nyugtalanság vett rajta erőt. Mint aki három kávét ivott meg egy helyett, és most nem bír magával. De nem vert gyorsabban a szíve, csak éppen erőteljesebben dobogott. Tudta, hogy vissza kell jönnie a mellékutcába, hogy magyarázatot találjon arra, ami benne történt. Azt már több ízben észrevette korábban, hogy az ablak mögött a lámpafényben alakok állnak, s azt is, hogy a ház oldalába valakik egy szobrot helyeztek el. Semmi más nem emlékeztette rá, hogy itt bármilyen vallás „telephelye” volna.
A markolóst a felesége hívta mobilon. Az pedig korábbi gyakorlatától eltérően most megállította az erőgépet, és a szokásos mi van? helyett szabályos szerelmi vallomásba kezdett. Mikor már vagy öt perc óta dicsérte az asszonykát, hol összevissza beszélve, hol a szavakat keresve – annyit értésére adott feleségének, hogy valami történt vele ... nem, nem érte baleset ... de alig várja, hogy hazaérjen, mert szeretné töviről hegyire elmesélni neki (mármint a feleségének) azokat az érdekes érzéseket, melyekkel eltelt. Azt is szeretné, ha együtt keresnék rá a magyarázatot.
A harmadik pasas – mert szintén férfi volt (van az így, hogy az ivararányok nem követik a valószínűségszámítás elveit, a véletlenszerű dolgok egyenletes eloszlását, a nagy számok törvényeit) – lábai megremegtek, és mint aki halála előtt áll, végigpergett élete szeme előtt egy villanásnyi idő alatt, és arra az elhatározásra jutott, hogy vége. Vége mindennek, ami eddig volt, ezután egészen másképp lesz. Vagy marad munkahelyén, de teljesen megváltozott mentalitással fog tennivalóihoz, vagy otthagyja, és felkészül egy sokkal tartalmasabb életszakaszra. Nem állt meg, nem fordult vissza, de az utcatömböt megkerülve hazafelé indult. Táskáját a hóna alá szorította, hogy felhívja főnökét, mert szabadságot „kellett” kivennie e hirtelen jött megvilágosodás hatására. Nem akart hinni a szemének. Tudta, hogy ugyanazon az utcán jár, de megélénkültek a színek, harmonikusnak és egy nagy együttműködő szisztémának látta környezetét, melyben minden a helyére került. Minden fűszálnak értelme volt ebben a rendszerben, minden fakéregnek is. Csupán a járókelőkön nem lehetett észrevenni változást, hogy egységben látnák, és ugyanúgy értenék a természeti jelenségeket, mint most ő.
Én meg leültem, hogy megírjam nektek történetüket. Eddig egyikük se csengetett be az épület kapuján. Lehet, hogy semmi nem valósult meg abból, amit elképzeltem, de az is meglehet, hogy hatott jókívánságra vonatkozó kérésem, csak egészen máshogyan, mint ahogy ide leírtam. Isten megadja, amit kérünk, vagy mást ad, mert másra van szükségünk. Biztosra vehetjük, hogy ez utóbbi a jobb.
Utolsó kommentek