Gondoljunk pl. arra, hogy a langyos, a meleg, a hideg milyen negatív tartalmakat (is) cipel. Nem lehet semmi sem pozitív, mert az ebben a rothadó rozsdásvaskorszakban ami jó, az nyálas.
Nem szabad nevelni se, mert a lelki fröccs évtizedek óta ciki.
Hát akkor mi a franckarikát (vagy ahogy Móricz tanítja a Légy jó-ban: Mi a katykarékos fityegőt) szabad tenni, mondani, írni?
Most például beleszerettem a Kölcsey-féle Parainesisbe. Három évvel a halála előtt fejezte be ezt a művét. Kicsit rövidebbre fogta, mint Szent István, aki úgy nyolcszáz évvel korábban írta intelmeit a fiának. Az a közös bennük, hogy érzik a vesztüket, halálukat, s valakinek (István saját fiának, Kölcsey unokaöccsének, aki alighanem árva) mintegy testamentumban hagyják meg, mire ügyeljenek, milyen módon tehetik életüket harmonikussá, értelmessé. Kénytelenek eközben célokat kijelölni, tévutak kerülésére felhívni a címzettek figyelmét. Ettől válnak aztán didaktikusakká.
Ám az mégse lehet, hogy egy gyereknek se élő, se holt, se szóban, se írásban ne adja át a legfontosabb tudnivalókat. Még a disznó is tanítgatja a malacot. Íme az Egy kis malac röf-röf-röf c. nóta: „Jön az apja, meglátja / örvendezve kiáltja / töf-töf-töf-töf röf-röf-röf-röf / apád is így csinálja. Így már ketten zenélnek / kukoricán megélnek…”
Tehát kell a tanítás, kellenek a tanácsok, a modellek bemutatása. Nagyon hiányzik ez a műfaj mostanában. Tán még Weöres Sándort tehetem ide, aki a Teljesség felé c. munkájában a felnőtteknek ad némi muníciót a káoszban. De a gyerekeknek nagyobb szükségük van segítségre.
Ha kell, hát akár didaktikus segítségre is.
És remélhetőleg nem kell további hatszázhúsz évre várni, míg az újabb összefoglaló munka elkészül.
Utolsó kommentek