Mickey webnaplója

Tegnap este meccset néztem. A Manchester United és a Chelsea vívta Moszkvában és zuhogó esőben döntő mérkőzését. Már régen lefeküdtem, s hallgattam az esti tízórás híreket, mikor a végén a sporthírekben mondja, hogy a meccsből egy-egyes állásnál még negyedóra van hátra. Nos kimentem, hogy megnézzem a végét. Derekasan küszködtek a fiúk. Kiegyenlített teljesítményeket láttam. A két csapat teljesen fej-fej mellett támadott és hárított. Akár mezt is cserélhettek volna. Inkább a két vezetőedző különbözött egymástól. Sir Alex Ferguson hülyére rágta chewing gumját, a Chelsea edzője pedig folyamatosan egy depressziós önmagába roskadását mutatta.
Így üldögéltem tehát előbb 15 percet majd újabb 30-at, hogy végül megnézzem azokat az átkozott büntetőket. Nem tudom, miért ragaszkodnak ehhez a szerencsétlen őrültséghez. Olyan ez, mintha kimondanák, az a csapat nyer, amelyikben először szeizmikus mozgást mutatnak a földrengéskutató intézetek. Semmi köze nincs az itteni mázlinak a sporthoz, a teljesítményekhez, talán még az idegek játékához se nagyon. Jelen esetben elég gyorsan kiderült, hogy a MU kiesik, mert Czech kapus megfogott egy büntetőt. Ám egyszer csak kiegyenlítődött a dolog, mert Terry mellérúgta a labdát. Ez pedig azért történt, mert az elrúgás pillanatában lába megcsúszott a füvön. A tét pedig elég nagy. Írják a lapok, hogy 115 mó Font a nyertes klubé, 30 mó a vesztesé. Terryről pedig annyit, hogy a meccs alatt úgy adódott, hogy az egyik labdát ő fejelte ki a gólvonalról, így kerülte el a Chelsea, hogy újabb gólt kapjon ebben a sakk-matt helyzetben.  A látottak alapján megosztott első díjban kellett volna részesíteni a két csapatot, úgy lett volna fair, emberarcú, igazságos.