A fiú, a „Feketerigó”, jól hegedült, és jól énekelt is. Olykor operaáriákat is végigdalolt. Kissé mulatságos volt műpátosza: Gesztusokkal próbálta áthidalni az énektechnikai űröket. Rendszerint nem sikerült tehát természetesre vennie a figurát. Amolyan kórusban még elégséges kaliberrel énekelgetett. Egy híját ismerte öröminek még, duettet szeretett volna énekelni az ő kis jegyesével, Csurival, akinek pedig annyi énekhangja sem volt, mint a verébnek.
A vőlegény ezért olyan kórusművet választott, mely minimális tudással előadható. Csakugyan a választott műben egyenletes négynegyedes lüktetés adja a kíséretet. Tényleg egyszerűnek tűnt, hiszen összesen néhány hangból állt: Alaphangra jött felfelé egy kvint, lefelé egy oktáv, fölfelé egy oktáv és vissza az alaphangra. C-G-G,-G C-G-G,-G … etc. Ám szövege is volt ennek a kíséretnek. Talán még könnyebben megjegyezhető, mint a hangok: Pum-pum-pum-pum pum-pum-pum-pum etc.
Próbáljuk együtt – szólt Feketerigó, és elkezdte. Amikor már vagy hússzor elpróbálták együtt, akkor Csuri egyedül is elfújta – meglehetősen hamiskásan – a kíséretet. Megint együtt gyakorolták, majd külön. Amikor úgy érezték, hogy eljött az összeéneklés ideje, Feketerigó elkezdte fújni a maga cifráját, Csuri meg az egyszerű kíséretet. Pum-pum-pum-pum pum-pum-pum-pum. Ám nem erősítette ez a nótát, hanem tönkretette. A feszültség pedig egyre nőtt közöttük.
Feketerigó nem értette meg, hogy lehet az, hogy Csuri három nyomorult hangot nem tud megkülönböztetni egymástól! Szinte már kiabált: – Ne szórakozz itt velem, hát nem érted, hogy mint a verkli csak ezt a néhány vacak hangot kell ismételgetned!
És újra kezdte. Csuri is. Most már nem is énekelt, hanem sírt. Nem énekelt, hanem mondta, mondta megállás nélkül, el-elcsukló hangon: Pum-pum-pum-pum pum-pum-pum-pum.
Feketerigó belátta, hogy teljesen reménytelen az eset. Megölheti Csurit, ám ő akkor se fogja tudni elénekelni a kíséretet. Nemcsak ezt nem, hanem soha semmiféle éneket, szólamot, dallamot, vox regist, kitartott egyetlen hangot. . . Soha. Ettől kissé elképedt. Hirtelen átsuhant agyán a gondolat: Vagy így veszem el Csurit, vagy nem veszem el. Szangvinikus természet lévén hamar elnevette magát. Csurinak adta illatos zsebkendőjét, és azt mondta: – Lapozzunk. Soha többé nem kérlek semmiféle kórusmunkára. Inkább csak beszélgessünk egymással. És lőn. Beszélgettek.
Ha pedig Feketerigó zenélni akart, előkapta hegedűjét, vagy beállt a hőstenor pózába, és enyhe vibrátóval a hangjában hozzákezdett valamelyik áriának az eléneklésébe. Csuri boldogan hallgatta. Élete végéig.
Utolsó kommentek