Holnap Danika (171) neve napja lesz, róla is megemlékezem ma.
Neve legalább a piarista középiskoláig viszi vissza emlékezetemet, amikor is a
hatvanas években a Makesz-féle kamarakórus spirituálékat adott elő, és egyik csúcsnóta
a Dániel volt. Csoda-e mint jön elő Dániel… hiszen az Úr a szabadító. Íme,
kiszáll ő a mély veremből, Jónás jön a tenger mélyéről és a három tűzbedobott
ifjú szabadul. Az Úr a szabadító. Danika még kisgyerek volt, amikor azt mondta,
én leszek a bérmaapja, mert nagyon erős vagyok. Ugyanis amikor a jelenlegi
helyükre költöztek, egy szekrényt vittem be a hátamon, és ez az akkor még kicsi
fiúcskának nagyon imponált. Pedig nem erős, hanem lusta voltam, és minél
kevesebb kanyarral szerettem volna letudni a fuvarokat. Na jó, erős is, hiszen tegnap
búcsúzásképpen felemeltem Csiát, aki mázsás lehet.
Tehát Danika egykor így vélekedett. Ma meg már kész felnőtt. Jó humorú, könnyed
és vidám, velünk magyarul beszél, az amerikaiakkal meg angolul. Tegnap úgy
volt, hogy velünk jön strandra, ahol korábban – Tücsi szerint – lelökött egy
krigli sört, majd néhány óra múlva a hőség következtében a produkciót
megismételte. Tehát tegnap majdnem együtt mentünk a strandra, ahol mint mondta,
kb. 1-2 órát fogunk eltölteni. Ám nem így lett. Nem jött a másik kocsival, hanem
hazafelé vette az irányt. Feltehetőleg a HUNGARORING-ig, ahol időmérő futamok
zajlottak. Danika régóta szereti a formula 1-et.
Danika mérnök lesz.
Isten éltesse!
PRAE
A nagy reccs
A Big Bang, a Nagy Bumm ezelőtt 15-20 md éve történt. A
semmi kiterjedés szétrepült (nem mondhatom, hogy az űrbe, mert még az se volt,
mindenesetre lett, csakúgy mint az idő, melyről már Szent Ágoston is megmondta,
hogy együtt keletkezett a világegyetemmel. Az ősrobbanás elmélete tartja magát,
mert mindmáig távolodnak az égitestek egymástól. Érdekes módon A. Fridman
(orosz) szerint feltehető, hogy annyi anyag van az univerzumban, hogy
tömegvonzása a tágulást képes megállítani, és visszafelé indul a folyamat.
Pulzál szerinte a világmindenség, vagy ahogy ő mondja: oszcillál. A megállást
követően ugyanannyi idő múlva nullává zsugorodik (ezt nevezi a „Nagy
Reccs”-nek), hogy elölről induljon a tágulás végtelen számú ismétlődéssel.
Mit tehet az ember, hogyan fordulhat ahhoz, aki az idő
kezdete előtt elindította a teret az időt, az anyagot, a belőle sarjadzó
lelkeket útjára. Mit tehet, mit mondhat Neki?
A reggeli misén áldozáshoz ilyeneket éltem meg. Ha komolyan hiszem, ami van,
ilyesvalahogy viszonyulok hozzá: Szólítalak én, aki 15 md éves anyagokból
állok, akinek a teste periodikusan veszi környezetéből az éltető levegőt, hogy
eljusson az éltető oxigén szívéhez, hogy az eljuttassa minden sejtéjéhez, az
agyához is, mely reflektál, mert él benne a lélek, és tudomása van róla, hogy
akit magához vett, annak lényege a végtelenség. Mert Ő előbb volt a világnál:
az időnél a térnél, az anyagnál. Már akkor egy volt a Teremtővel, aki a nagy
bummot akarta, és a Lélekkel, aki ott lebegett a sötét vizek felett. Ő maga az
Ige volt (van), aki Kezdetben volt, és az Istennél volt, és Isten volt az Ige
(és van). Megtestesült, hogy a teremtést visszavigye az Atyához. Hogy az embert
visszavigye az üdvrendbe. Hogy az öröktől fogva elgondolt lelkek
megtestesülésük után földi pályájuk végén visszatérjenek ahhoz, aki megálmodta
létüket.
Most, amikor a végtelen találkozik a 15 md éves anyagba
burkolódzó lelkes valósággal, mit is mondhatna utóbbi az előbbinek? Kérheti
pl., hogy pl., hogy áldja meg a földet az Isten, mert az ember bolond módon
megpróbál a saját feje után menni, és az kevés ahhoz, hogy megmaradjon a
teremtés. Kérheti, hogy vezérelje a Gy. M.-nak nevezett lényt úgy, ahogy neki
tetszik, mert Ő ismeri emennek a küldetését, azt az utat, melyet be kell
járnia. Kövéren vagy soványan, 20 év alatt vagy öt percen belül. Egészségben
vagy látszólagos tehetetlenségben. Énemre ismert magam állok a Végtelen
rendelkezésére. Ennél több nem fért bele, mert további történések következtek,
majd végül az elbocsátás.
A számítógépet kinyitva Sz.M. blogjában olvasom [Én is írhattam volna,
annyira belőlem is szól. (Persze nem írhattam volna, mert ott se voltam a
koncerten.)]: »Tegnapelőtt: az Accord Vonósnégyes. Egy Beethoven kvartett egyik
tétele, aztán két Schubert. Hogy van az, hogy élő zenét hallgatva majd mindig a
torkom elszorul a gyönyörűségtől? Vagy nem is tudom, mi történik, de valami
nagy jóság. Egészen mást hall az ember, mint amikor egy profi hangfelvétel szól
a hangfalakon. Egyrészt persze az "egyidejűség" gyönyörűsége, hogy ott,
akkor születik valami. De egyszerűen – azt hiszem – a hangok mások.« Nagyon élnek bennem azok az érzések,
melyeket szavakba önt a festő (Szűts Miklós), mert tegnap kétfélével
próbálkoztam: olvasni valami irodalmat (nem sikerült, mert többször
belealudtam), majd a hangok világába merültem. Rámentem a surfradio.de
net-lehetőségre, és csakugyan szörföltem. Egy olasz adó, magát slágerrádiónak
titulálja, de Mozart Kis éji zenéjét csíptem el felébe-harmadába. Nagyon
igényes előadás volt, szépen szóltak a szólamok és nem nyomták el egymást. De
tetszett egy görög népdalféle is. A zene fülünknek szóló aromákat tolmácsol.
szavakba nem foglalható valóságot hordoz a váltakozva hol harmonikus, hol
disszonáns dallamokkal, ritmusokkal. Sokszor elgondoltam: Hányféle érzékünk
lehetne még, és azokkal miféle tisztaságok, finomságok, lélekrezdülések
volnának nyakoncsíphetők? Miért nincsenek, hány dimenzió kell befogadásukra,
milyen érzékszervek? És ha most nincsenek ilyenek, lesznek-e valaha?
Talán.
Utolsó kommentek