Mickey webnaplója

A strandon lévők létszáma éppoly kiszámíthatatlan, mint az időjárás. Pénteken csaknem esett, némi szél is fújt. Mi azért kimentünk. Egy pasas fürdött. Valamit kiszólt a parton ülő társának. Németül. No néhányan azért belemerészkedtünk a vízbe. Miénk volt a Balaton. Választhattunk, hogy műanyag karosszékre üljünk, vagy a fapadra. A víz kellemes volt a levegő hőmérsékletéhez képest. Bezzeg tegnap. Hétágra sütött a nap. Nem győzte sütni a lángost a büfés, mert csúcsra járt az idő, teltház a strandon. Mi kivettünk két napozóágyat és a félárnyékban letelepedtünk. A strandolók az én megítélésem szerint két táborra oszlanak: eszközösökre és eszköztelenekre. Szemtelen mód csak elfogadtam a kínálást, de nem indítványoztam. Elmentünk enni. Befaltam egy lángost ebéd gyanánt. Bár nem kértem, elfogadtam egy pohár sört. Később két gombóc fagyit. Nézegettem a strandolókat. Sokuknak, nekem is kis fehér kalap fedte a fejét. emlytettem T.-nek: Gyerekkoromban mennyi ember viselt fehér zsebkendőt a fején, melynek a csücskeire csomót kötöttek. Nem volt szép, de óvott a kemény napfénytől. Persze ma már alig használ valaki textilzsebkendőt. Így nincs mire csomót kötni. Napozóágyra nem tartottam igényt. Naptejre sem. Lekuporodtam nyakig a vízbe, hogy se a nap, se a reflexe ne készítse ki a bőrömet. Onnan szemléltem a Badacsonyt. Onnan hallgattam az emberek zsivaját. A hegy mióta a Balaton megvan (néhány tízezer éve) egyfolytában csendben figyeli a fürdőzőket, a bele-beletocskoló teheneket, siklókat. Újabb időkben a strandolókat. Sok gyerekvisongásnak volt már néma tanúja. Miként a tó is. A nádas is. Én is hallgatom az önfeledt gyerekek hangicsálását, nézem, hogyan hintáznak, fociznak, ugrálnak. Valamikor magam is Badacsonyban tanultam meg úszni, mint most is a fiatalok. Meg majd 100 év múlva is. (Meg)jövünk, majd lemegyünk. Itt csak a porhüvelyünk marad. Közben kapálódzunk egy kicsit. Eszközzel vagy eszköztelenül. Kb. 20 éve Fonyódon nyaraltunk. A stégről ugráltak klottgatyában a kis magyar lurkók. Hatalmasakat csobbantak a vízbe, és hatalmasakat röhögtek közben. Ekkor a képbe érkezett egy német házaspár. A pasas egy gumicsónakban feszengett. Látszólag nagyon meg volt elégedve magával, hogy birtokol egy ilyet, és irányítja. Én a partról úgy láttam, hogy kínlódik, mint féllábú a seggberúgó versenyen. Jobbra-balra kapirgál valamit az evezőkkel, melyek inkább gátolták a manőverezésben, mint segítették. Útjában volt felesége is, aki egy gumimatracot próbált meg kordában tartani. Azt hiszem, az okozta a törést nekik, hogy a partraszállást nem úszhatták meg szárazon. Nem volt a stég akadálymentesítve. Így – bár víz nélkül úszták meg a Balatont – a kiszállás során szembesülniük kellett a nedvesedéssel. A kontraszt volt érdekes, mely a gyerekek és közöttük volt megfigyelhető. A gyerekek a víznek örültek, és sóra-fára nem volt gondjuk, a két felnőtt pedig épp a vizet szerette volna kikerülni eszközeivel. Nem sikerült, és még cipelhették is az alkalmatosságokat. A gyerekek jártak jobban.
Visszatérve a mi strandunkra, T. meglátott egy értelmiségit, akivel munkakapcsolatban áll. Mi már cihelődtünk, ők még maradtak. (Állva árnyékban.) T. felajánlotta a pasinak a két, immár nem használt, de kifizetett napozószékünket. Előbbi tagadta, hogy érdeke fűződne a fekvőszékek használatához. Mint mondta, nem annyira a két fekvőalkalmatosság, inkább ez a félárnyék kedves neki, majd ide is hurcolkodnak. Ezután mi a kijárathoz mentünk, ő meg elvonszolta a két napozóágyat az ő árnyékukba.
Ó, emberi gőg és hiúság, mennyire kiirthatatlan vagy!