POST
Nincs meg a feljegyzést tartalmazó rejtvényújság, így jegyzeteim sincsenek meg a kipécézett témákról. Sebaj. Talán később visszatérek rájuk. Nem könnyű szabad pc-t találni itthon sem, mert csak öt van. Kettőn a gyerekek játszanak, kettőn Mica dolgozik, Katáé pedig liheg a telítettségtől.
Most írhatnék az újabb egyhetes, háromgenerációs nyaralásról, arról, hogy mennyire érdekes rácsodálkozni a sose volt újabb gyerekekre, arra, hogy milyen nehéz az egyéniségükből fakadó kincseket kibányászni, drágakővé csiszolni, és mi felnőttek, sokszor arányt tévesztve mennyire lassacskán haladunk ebbéli feladatainkkal.
Nem nyafognék, és most már késő. Most érzem csak, mily öreg lettem.
Ez a néhány, József Attilától lopott és kificamított sor arról szól, hogy egyre kevéssé bírom a tempót az unokákkal.
Még felmásztam (másodszor is) a Szigliget csúcsára, de egyáltalán nem kívánkoztam körülnézni onnan.
Még felfújtam a gumilabdát, de már lassacskán megy.
Még bementem a tóba, de nem kívántam hosszasan úszkálni.
Még felkísértem a lépcsőn az uncsikat, de már nem ízlik a lépcsőzés.
Még meghallgattam, min civódnak, de nem értem, miért olyan fontos nekik a konfliktus. Nyiff, nyaff.
Mégis érdemes és szép.
Mert átöleltek a kicsi karjukkal,
mert végtelen bizalommal fordultak hozzám,
mert engem tekintettek igazságos bírónak,
mert tudták, hogy nem fogok megtorolni rajtuk semmiféle csínyt,
és amit csak lehet, elnézek nekik,
hogy nem kell különösen jónak lenniük ahhoz, hogy fagyit kapjanak.
Érdemes volt,
mert az egyéves néven nevez és mosolyog: én vagyok a Dídá.
Egyelőre ennyit képes artikulálni.
Feleség a nagyi.
A három éves Estelle parrain-nek, keresztpapának hívja Micát, és
boldog, hogy neki is van igazi keresztapja.
Boldog, mert van neki igazi nagyanyja-nagyapja. A tíz éves fiúk
boldogan szállták meg lépcsőházunkat, melynek három év óta nem koptatták a lépcsőit.
Azt mondták: erre a szagra emlékszünk, és olyan sok szép emlékünk van, mely ideköt minket. Ragyogó arccal néztek körül, és fedezték fel, hogy
az elelt idő alatt valóságos erdővé magasodtak a fák, miközben
a Máltai játszótér összement – megítélésük szerint.
És össze is ment, mert ők megnőttek.
Szerintem nem változott, mert én nem lettem se magasabb, se alacsonyabb.
Még mindig próbálkozom a francia szavak tanulásával. (Egyet megtanulok, ötöt elfelejtek.) Azt hiszem, összesen egy szót tanultam. Ez a szó a szó, persze seau-nak írják és a „szó” vödör értelmű.
Most benne vagyunk a találkozás közepében, amikor
még van elég idő kimondani magunkat, körülményeinket.
Még szervezzük a többi rokonnal való találkozásokat.
Mert a vége felé kezd összesűrűsödni a valóság.
Az indulók egy kicsit már haza gondolnak,
a maradók arra,
hogy milyen sokat kell utazniuk Sens-ig,
hogy milyen sokáig nem látjuk újra egymást.
Addig viszont szürcsöljük a kapcsolat adta lehetőségeket, mert az egész, két részletben megvalósult, összcsaládi találkozónak ez volt a közepe, lényege, értelme.
PRAE

Istené az áldás, emberé a munka

Tudom, hogyne tudnám, mégis...

Bárdos Lajosnak van egy többszólamú nótája, amelynek a szövege nem túl hosszú. Idemásolom:

Azt hirdeti a Nap, / azt hirdeti a Hold, / azt hirdeti a csillag, felhő, virág, szivárvány / és pacsirtadal, / hogy emberé a küzdelem a munka, / hogy emberé a küzdelem, a munka, / hogy emberé a küzdelem, emberé a munka, emberé a munka, / Istené az áldás, Istené, a nagy Istené a diadal, / emberé a munka a küzdelem. [s a coda] Istené az áldás, / Istené az áldás, /az Istené az áldás, / a diadal.

A szöveg önmagában a sok ismétlés miatt idétlen, de ha nem szól bennem a dallam, nem tudom visszaidézni helyesen a szöveget. Mégsem ez az érdekes, hanem az, hogy rajtakapom magamat, amint öntudatlanul dúdolgatva az Istené a munka, a küzdelem szól bennem, s néha az is, hogy emberé az áldás. Durva ez mindenképpen. Az erkölcstanászok-pszichológusok a bennem megbúvó kisördög incselkedésének gondolhatnák a cserét. A teológusok hozzátennék, hogy ez azért van, mert írva van, hogy nem sokkal kevesebb az ember, mint az angyalok. Magam meg azt gondolom, hogy tudok vagy ötezerféle dallamot, de szövegüket alig-alig. Hát ide sorolhatom eme kis kórusműt is.  

Az embert pedig nem gondolom Istennel összetéveszthetőnek, noha hasonló: az Atya ikonja. De amikor egy hatalmas természeti katasztrófa, áldozataira gondolok, pl. a néhány évvel ezelőtti cunami kb. 300 000 tetemére, melyek, mint mondták, leírhatatlan szagot árasztottak a 38 fokos hőségben, nagyon markáns különbségnek gondolom azt, ami elválasztja a teremtettet a Teremtőtől.