POST
Mint már megírtam, az 1950-es években – gyerekkoromban – a szgk. rövidítés nem létezett, legalábbis a köznyelvben nem. Amit ma személygépkocsinak hívunk, nagyritkán előfordult Budapesten is az utakon, de luxusautó volt a becsületes nevük. Az Elemér utcában mely ma egyirányúsítva van az arányosabb forgalomterhelés miatt, akkoriban nyugodtan lehetett focizni. Semmi sem gátolta benne a gyerekeket. Ahol én nevelkedtem, előbb Kelenföld szélén, majd Zugló közepén, mindkét utca poros-sáros volt, mikor milyen: az Albert utca is és a Fűrész utca is. (Később olajozták, még később flaszterezték őket. Utóbb, de nem emiatt, hanem mert franciákkal levelezett, aki közülünk tanulta a nyelvet, rue fureszre kereszteltük át utcánkat. A luxusautókból pedig szgk.-k lettek: Trabantok, Skodák, Wartburgok, később Opelek, Mercedesek, Fiatok, Ladák, még később Mitsubishik, Suzukik, pajerók. A tempó is felgyorsult. Megépültek a sztrádák. Az új utak nagyobb sebességet bírnak. Az új autók is. Először max. 100-zal lehetett tépni rajtuk. A Trabant 90-nél olyan hangokat adott ki, mintha valóban száguldana. A Skoda is. Később 120-ra, még később 130-ra emelték a sebességhatárt. Majd jöttek és egyre nagyobb számban a nagy teljesítményű autók is, és ahogy Balatonról jövet-menet láttam, négy kategória száguldozik a sztrádákon. Az elsőbe tartozik mindenféle gyenge teljesítményű kocsi, nevezzük őket tragacsoknak. Ezek kb. a kétütemű Trabi sebességét tudják, kb. 90 km/h-t. A másodikba a fegyelmezett vezetők irányította kocsik tartoznak. Ezek 130-cal mennek fel-le egyaránt. Mert ennyi a sebességhatár. A harmadik kategória sofőrjei úgy gondolkoznak, hogy a rendőrség büntetése nélkül megúszható 10% sebességtúllépés. Ezek kicsit 140 felett tartják a tempót. A negyedik kategóriába azok az országúti cirkálók tartoznak, amelyeket egyáltalán nem érdekel se a rendőrség, se a sebességkorlátozás, mennek, ahogy a csövön kifér, vagy amekkora tempó még belefér a vagányságuk diktálta határok közé. Ebből is elég sok van. Ha idejében és egyáltalán odaérnek, ahová igyekeznek, lehet, hogy nagyon jó üzleteket kötnek, jobbat, mint ha lassan közlekedtek vagy el se indultak volna. A sebességekről, a vagányságról, a maximalitásról eszembe jut egy rövid történet, mely nászurammal esett meg, aki nemcsak együtt zenélt (hegedűsként) Django Reinhardttal, (aki viszont jazzgitár-virtuóz volt és akivel összehozta őt az élet), hanem találkozott a később szentté avatott Pio atyával is, akivel módjában volt beszélgetni. Mint elmondta, Pio atya a veséjébe látott beszélgetőpartnereinek, és próbálta értésükre adni a lényeget. Brunónak azt mondta: Te jó ember vagy, rengeteg jót cselekedsz. Ez azonban alig számít valamit. Ami tényleg ér valamit az az, hogy szenvedélyesen keresed az igazságot, és aszerint is élsz. Ez a lényeg. Ha ezt visszafordítom a sztrádán döngetőkre, nem az számít, hogy hogyan száguldozunk, sem az, hogy hány kocsit sikerült megelőzni, hanem az, hogy célba érjünk. A sztrádán is, az életben is. Mert ez a lényeg.
PRAE
Japánok
A 29-esen előttem ült egy japán nő ölében gyermekével. Mellette állt egy másik japán nő. Beszélgettek. Az álló feje sűrűn billent igenre. Annyira feltűnően egyetértett sok mindennel, akár ő beszélt, akár a társa, hogy elkezdtem számolni a föl-le mozgásokat. Három megállót utaztak együtt, aztán az álló nő leszállt. Kisebb-nagyobb amplitúdóval százhetvenkét egyetértő mozgást regisztráltam. Én még ennyit soha... Könnyebb csapatban dolgozni ilyesvalakivel, aki ennyire egyetért mindennel. (Az igazsághoz tartozik, hogy kb. négyszer, ötször kétkedés tükröződött az arcán. Ilyenkor oldalra ingatta a fejét, mint a bolgárok szokták.)