Két hetet töltöttek nálunk a franciák. A legkisebb lányuk,
Estelle, gyakran menekül műanyjához, pótanyjához, egy bolyhos, meglehetősen
viharvert mackóhoz. Ő a nounours, jóllehet felnőttek is becézik így egymást
kedveskedőn. Nounours több ízben hagyta cserben gazdáját, vagy inkább
megfordítva. Elveszett már Ars-ban, amikor egy körmenettel találkoztunk a
francia kisvárosban Vianney Szent János búcsúnapján. Sokáig kerestük. De eltűnt
az Auchan-ban is. El a lakásukban, a mi lakásunkban, és ki tudja, még hány
helyen és hány alkalommal. Csoda, hogy mindannyiszor előkerült előbb-utóbb. És
itt érdemes megállni egy pillanatra. Nagyon sokan nagyon sok időt töltöttek a
nounours keresésével. Innen támadt az a világszabadalomra jó ötletem, hogy meg
kell alkotni a távhívóval felszerelt mackójátékot.
Garantált siker.
Nincs többé elveszés, elhagyás, időlopó keresgélés.
Felhívjuk a mackót és visszaszól: „Itt vagyok.”
Mi meg odaadjuk síró-rívó tulajdonosának, hogy vigasztalódjon meg vele.
Hogy miért nem alkalmaznak engem játékgyárban éceszgébernek?
Ki tudja.
Utolsó kommentek