POST
Vége a nyárnak, vége a nagy találkozásoknak, vége a
torokgyulladásnak is, mely utolsónak engem is maga alá gyűrt. Először visszarendeztük
a sok vendéget látott lakást, majd megpróbáltuk felélni a sok elkezdett
élelmiszert a frigóból. Aztán következett egy alapos porszívózás, közben pedig
nagyadag mosások, ágyneműk stb.
Tegnap délután pedig a nyári kánikula utolját is kisöpörte egy hidegfront. A jóságos
szél még most is fúj.
Este kiültem az erkélyre egy stampedli Napóleon-konyakkal, és csak néztem ki a
fejemből. Hallgattam, ahogy a széltől susognak a fák lombjai.
Most már naponta ciripelnek a tücskök. Nekem ez az ősz beköszöntét jelenti. Általában egy nagyszekundum a ciripelő kórus hangmagasságbeli különbsége. Ez azt jelzi, hogy kezdődik az iskola, akinek kezdődik, nekem meg azt, hogy van remény, nem tart tovább a kánikula. Hűvösödnek az éjszakák, ettől a nappalok is.
Sokáig
üldögéltem napszállta után odakint. Csak néha tekintettem be az üvegajtón,
hátha megérkezett felnőtt fiunk, és a lámpagyújtástól lett világos, de nem. A tévében lőtték
egymást olykor igen szorgalmasan. Gondolom, hogy a jók irtogatták a rosszakat,
hogy ne legyenek többé, s így ne tegyenek több kárt az emberiségnek. A legtöbb
film olyan, mint az emberevős vicc.
Az óceániai sziget lakói boldogan újságolják a kiérkező riporternek, hogy a
szigeten megszűnt az emberevés barbár szokása. Az újságíró értetlenkedésére
megerősítik: Bizony, tegnap ettük meg az utolsó kannibált.
Nos az erkélyen nincs pisztolypárbaj, nincs kannibál, csak időnként villan fel
délnyugatról egy-egy távoli villám fénye. Jó idő telik el, míg annyira közel
jön a vihar, hogy hallatsszék a mennydörgés is. Utóbb eleredt az eső. És
teljessé vált az enyhülés. A nyárra visszaemlékezve azt gondoltam, amit jó
hároméves francia unokánk, a szépséges Estelle-ke kétheti itt tartózkodás után
mondott spontán módon (és magyarul), amikor kapott egy kerámia Halászbástyát:
Köszönöm.
PRAE
Menekülni kell az információk elől, mert mindenütt akaratlanul is beléjük
botlunk. Először azt tapasztaltam, hogy több golyóstollam van, mint ahánnyal
írni tudnék. Majd több naptáram, mint amennyin értelmesen figyelni tudnám az
idő múlását. S jöttek a többiek. Többféle a kávém, a teám, mint amennyit meg
tudnék inni, több a reklámszatyrom, mint amennyit fel tudok használni, több a
telefonhívás mint amennyire szükségem van, több a folyóiratom, mint amennyit el
tudnék olvasni, több a tévécsatorna, mint amennyire kíváncsi vagyok, több a
reklám, mint amennyit be tudok fogadni, több az egymásnak ellentmondó hír, mint
amennyit felfoghatok, több a telefontársaság, a bank, az termékekről szóló
árajánlat, mint amennyit össze tudok hasonlítani. Több órán figyelhetem az idő
múlását párhuzamosan s teljesen feleslegesen. Pl. a telefon nyomógombjai
feletti ablakon, pl. a számítógép jobb alsó sarkán, pl. a balkezem csuklóján,
pl. a rádió LED-kijelzőjén, de bemondja elég sűrűn a rádió is. Belefulladok,
mert rám törnek, mint a cunami, s elsodornak egyéniségestül, egzisztenciástul,
családostul, közösségestül, robotostul, ha nem lépek fel erélyesen mindent
felfalni akaró mivoltuk ellen.
Evett-e az evet?
Mentemben
reggel
recseg
a fejem
felett
egy fa
ága.
Felnézek,
s mit látok?
Hát nem
egy evet
evett!
Később az utcában
lakó egyik idős szerzetes – Péter bácsi – megjegyezte:
– Ma reggel benézett hozzám az ablakon egy mókus.
(magamban folytatom a történetet:)
Kérdezi az
evet:
– Evett?
Páter
Péter
válasza: – Még
senki se,
én se.
Mise
után reggelizem.
Utolsó kommentek