A nagy összegezések időszaka a fáradtság, az élet végéhez való közeledés jele. Nincs új ötlet, nincs már puskapor, nincs már spiritusz, szellemi lendület. Marad a korábban megírt tételek összesöprése, kötetbe rendezése abból a célból, hogy a szerző újra megkínálja vele a nagyérdeműt. Van ebben valami szomorú, van ebben valami az elmúlásból (hattyúdal), van benne valami abból a kétségbeesett törekvésből, hogy újra meg újra önmagára irányítsa az író mások figyelmét. Védekezhet azzal, hogy ismétlés a tudás anyja, és ha ismételten elolvastok engem, nagyon fogtok tudni. Ám alaposan bezavar ebbe a képbe a hiúság.
Minden szerzőnek odakiabálnám: Írj öt sort, de az legyen eredeti, az legyen mai, az legyen lényeges gondolat. Nem az a fontos, sőt! – hogy sokáig raboljam mások idejét, és hogy elkábítsak másokat azzal, milyen hosszú könyvet raktam össze, hanem az, hogy soraimat érezzék ajándéknak, gondolataim segítsék élni az olvasókat. Különben teljesen fölöslegesen raboltam idejüket.
Akkor, amikor a korábban megírt dolgaimmal hozakodom elő, kicsit az előbbiekben körvonalazott figurához hasonlítok. Mentségemre legyen, hogy a korábban írt dolgaim publicitása csaknem nulla volt, most pedig már egészen kicsit elmozdult a nulláról. Arról nem beszélve, hogy naponta megpróbálok új anyaggal is előrukkolni.
Ma pl. azzal vigasztalódhatok, hogy Éva lányunk felhívott. Tőlünk elég messze élnek, Besancon mellett, de történetei békések, belső békéről szólnak. Élete nem könnyű, nem is kibírhatatlanul nehéz. Azt hiszem, Éva nagy realista. Nem számol senkinek a tökéletességével, s az adott körülményekhez maximálisan (vagy inkább optimálisan) alkalmazkodva szervezi mindennapjait. Ha kell, fát aprít, ha kell, tanít, ha kell, a gyerekek elé siet autóval. Többek között elmeséli, hogy a kis község kedvesen fogadta őket, de nyitásról még nincs szó igazán. Ehhez idő kell. Mindenesetre rendeztek egy vidám hétvégét. Meghívták lyoni és sensi barátaikat vendégségbe, és végignevették a napot. Mindenki jól érezte magát. Azt hiszem, ez nagyon fontos. Nyáron is ilyesvalami történt velük, velünk. Megragadtam az alkalmat, hogy gratuláljak férjének, aki kölcsönös döbbenetükre már 37 éves. Istenem, milyen szép kor!
PRAE
Csak én vagyok száz kilós, a történet habkönnyű.
A helyi plébániára járó aktív tagok közül többen körülbelül egy időben indulunk munkába.
S, a karitász tagja, L. a programszervező, A. az énekkaros és jómagam. A
programszervező és a karitász száll le mindig elsőnek, a hídnál. Én még kettőt
megyek, az énekkaros pedig egészen a végállomásig. Elérkezünk a hídig. Sokan
leszállnak. Az egyik felszabadult ülőhelyre letelepedik az énekkaros, s
fordultában még rám néz, további szép napot kíván, és leül. Fél másodperc alatt
felmérem: legegyszerűbb, ha leszállok, viszont kívánva a szép napot. Mert
elmagyarázhatom neki, hogy a
hídnál S és L száll le, én még kettőt megyek, de hogyan lesz neki szép napja, ha szembesül azzal, hogy már kora reggel tévedett, és
összekeveredett benne, ki hol száll le (azt nem is merem mondani: alig várja, hogy megszabaduljon tőlem, mielőtt kifogynánk
a közös témákból).
Mi mást tehettem volna? Csakugyan elbúcsúztam hát,
sebtében leszálltam, és előbbre siettem két kocsival, hogy mégiscsak leutazzam a hátralévő két megállónyit.
Ez komoly
Palestrinát énekelt a magyar gyermekkórus. Valaki így fogalmazta meg élményét:
átöleltetek engem zenétekkel.
Ez nem
Egyre
hülyébb lesz mindenki, … és már háromnegyed egy van.
A mások őrültsége
sokszor nem egyéb, mint tőlünk különböző voltuk tanúbizonysága naponként. Ennek
tűrése sokszor roppant nehéz. Túl negatív. A negativitás elvetéséről egyetlen
épeszű módszert olvastam eddig:
Ha viperát nyomnak a kezedbe, mit teszel? Azonnal és gondolkodás nélkül
elejted, eldobod olyan messzire, amennyire csak lehet. Ha negatív
megközelítések környékeznek, mit tehetsz? Mi mást tehetnél, mint azt, amit
akkor teszel, ha viperát nyomnak a kezedbe. Azonnal rázd le, s ne foglalkozzál
vele. Hiába tökölsz a negatívumokon, nem tudsz vele mit kezdeni. Le kell tehát
rázni magadról. Le kell söpörni, és kész.
A szeretet elleni vétségek egyik
legáltalánosabbika: a másik megváltoztatására való törekvés. Szokták mondani, hogy azt utálom a másikban, amire
ráismerek benne magamból. De mert magam nem vagyok képes megváltozni, hát a
másikat szekírozom, hogy
forduljon ki jelen önmagából, s legyen olyan, amilyenné nekem kellene lennem.
Ez kb. olyan, mint kijelenteni, ha nem tanulom meg az
angol nyelvet, kapsz egy nagy pofont.
Az agyamra ment a szövegkorrigálás:
Olvasom: Fő tételek
Agyamra menve: főtt ételek…
Elééééééééég vooooooolt…
Utolsó kommentek