Egy társaságban viccet mesélnek. Éspedig ezt:
– Na, hány gombócot tudsz megenni éhgyomorra?
– Tizenkettőt.
– Tévedtél, csak egyet, mert a többit már nem éhgyomorra eszed.
Meghallja ezt papjancsi, a „poénlövő”, alig várja, hogy elmesélhesse haverjának.
– Na, hány gombócot tudsz megenni éhgyomorra?
– Én? Ötöt.
Mire papjancsi: – Kár. Ha tizenkettőt mondtál volna, tudtam volna egy jó viccet.
Ennek a duplapoénos viccnek a pandanja egy O’Henry-novella és a mi esetünk:
Az O’Henry-novella fiúja, egy vőlegény, eladja zsebóráját, hogy hajápoló szerszámokat vegyen szerelmének, akinek egyetlen kincse és ékessége gyönyörű dús, hosszú, szőke haja. Ám menyasszonya levágatja haját, és eladja a fodrásznak paróka alapanyagként, hogy vőlegényének karácsonyra ezüst óraláncot vehessen szép zsebórájához.
Mindketten kifosztottan, mégis teljes gyönyörűségben töltik az ünnepet, annak a boldogító tudatában, hogy féltett kincsüket egyként feláldozták a másik javára.
Ma reggel feleségnek azt mondtam: előfordulhat, hogy tovább leszek távol, mert a jezsuiták felavatják az elkészült Horánszky utcai házat. Ő ezt jóváhagyólag akceptálta.
Ebben maradtunk.
Ám két ismeretem van még a témához. Az egyik, hogy feleségnek a térde miatt nehezére esik a hosszas erőltetés. A másik, hogy több köze van a Horánszky utcához, mint nekem, mert sokáig járt egy ottani közösségbe. Az előzőekben foglalt O’Henry-s megoldás ugye az volna, hogy én hazajövök, hogy segíthessek neki autóval a közlekedésben a HÉV-megállótól, míg ő meglepetésként elmegy a Horánszky utcai avatóra, hogy ott velem együtt örüljön az új épületnek. Ha ez történt volna, tudnék egy megható történetet. Míg ő nehézségek árán odakocog valahogyan, hogy közösen ünnepeljünk, én itthon várom a kocsival, hogy segíthessek neki.
Nem ez történt. Megtelefonálta, hogy melyik HÉV-vel érkezik. Kimentem a megállóba, és ahogy már megszoktuk, együtt hazakocsikáztunk.
Az élet tehát rácáfolt O’Henryre.
Utolsó kommentek