Valamikor, kb. az ötvenes évek közepén így éltük meg a téli közlekesdést Budapesten. A villamos közeledett a megállóhoz. Fékezett. A hómunkások abbahagyták a járdasziget hóhányási műveleteit. Rátámaszkodtak a lapátokra és a fanyelű kaparókra. Kinek mi volt a kezében. A kaparók hosszúnyelű spaklikhoz hasonló jószágok voltak, és a jég összetörésére szolgáltak. Nos, megérkezett a tuja, a vezető homokot szórt a sínre, egy erre irányított tölcséren keresztül a fémlapátkával. (Ennek nyele láncban folytatódott, nehogy ellopja a nagyérdemű utazóközönség.) A vezető dolga igen nehéz volt. Elég csak arra gondolni, hogy nyitott peronon töltötte a munkaidejét, méghozzá állva, mínusz tíz-húsz fok esetén is. Lába botosban végződött (halina csizma), keze ormótlan egyujjas kesztyűben veszett el. Ezekkel felszerelve adott „gázt” a balkezével forgatott rézkurblival, és csillapította a sebességet a jobb kezével forgatott fékvezérlővel. A villamos megállt. A leszállók megpróbáltak utat törni a svájcisapkás lódenkabátosok és aktatáskák között. A távozók helyére azonnal kétszer annyian igyekeztek fel- és benyomulni. Akinek nem jutott csak egy lábhely, komolyan számolhatott a lecsúszás veszélyével, mert a falépcsők eljegesedtek. Megjegyzem, nemcsak a lépcső készült fából, hanem a tuja szinte valamennyi „bútora”. Farácsos a padló, fadeszkákból készültek a padok, székek, ablakkeretek, tolóajtók. Ezek a hidegben szinte folytamatosan recsegtek, a villamos dülöngéléséből kifolyólag.
Mindegy. A szerelvény megindult a klattyó (kalauz) jelzésére. Megrántotta ugyanis a keze ügyébe kerülő bőristrángot, miáltal a mechanikus-rugós harang jelzést adott az indulásra. Ez nem volt egyszerű mutatvány, mert a klattyónak úgy kellett helyezkednie a tömegben, hogy lássa, befejeződött a le- és felszállás, és istráng közelében is kellett lennie. Nehezítette a dolgát, hogy tömve volt a villamos utasokkal, ő meg oldalán bőrtáskával közlekedett az emberi domborulatok között. Mivel csakugyan lódenben járt mindenki, a súrlódással igencsak számolnia kellett. Nos ez a dörzsölődés képezett minden fűtést a korabeli járműveken. A klattyó nevelte is az utasokat. Kerüljenek beljebb, a kocsi közepe úgyszólván üres, tréfálkozott, vagy éppenséggel utasításokat adott. Magam hallottam ezeket a szövegeket: „Húzujjunk bennebb!” Máskor: „Öcsi, ne csimpájkoggyál!” – szólt rá az ütközőn tujázóra. (Tuja a villamos hátulja szóból rövidült.) Ott lehetett tujázni, lógni, ingyen utazni az ütközőn.)
A HÉV-ek, villamosok ablakai vastagon be voltak fagyva. Ma is hideg van, de a
fűtés ellensúlyozza a párásodást. Mindennapos látvány volt a jégvirág a
tömegközlekedési eszközök ablakain. Rajzolt is rá boldog, boldogtalan. Mi,
tehetségtelenebbek odatartottuk összeszorított öklünk külső élét,
megolvasztottuk a jeget, majd az így kapott rajzolat fölé összeszorított
ujjbegyeinkkel folytattuk tovább művünket. Szabályos meztelen talp rajza
bontakozott ki ily módon. A váltakozó kézzel sorba olvasztott talpacskák
lenyomatai úgy festettek, mint vizes-mezítlábas nyomok a strand száraz
betonján. A villamosokban tehát nem fűtöttek, éppúgy párát leheltünk, mint ha
az utcán járnánk. Egyedül csak a kalauz nem fázott, aki megunhatatlanul nyomult
elölről hátra és viszont. Mindig csodáltam, hogy ilyen körülmények között
hogyan képes aprópénzzel dolgozni, a jegyek szintén parányi lyukasztási helyeit
megtalálni. Nem segítette ebben a törekvésében sem a gyorsuló-lassuló mozgás,
sem a kanyarodás, sem a „tömegsűrűség”, de a pisla világítás sem. Legtöbben
kétféle hetijeggyel és háromféle jeggyel utaztunk. A tanuló hetijegy 2 forint
70 fillér volt, a DOLGOZÓK HETIJEGYE 6 forintba került, a három egyszeri
utazásra szolgáló jegy árai pedig: átszállójegyé 70 fillér, vonaljegyé 50 fillér,
a gyerekjegyé 35 fillér volt nagyon sokáig. Meg is írta a szabadnép, hogy a
közlekedés olyan olcsó, hogy a fővárosi költségvetés ugyanannyit fizet még
támogatásként a jegy ára mellé, mint amennyiben maga a jegy kerül. Erre reagált
a Ludas Matyi cikkírója, aki azt fejtegette, hogy elszomorodott a főváros
hozzájárulása nagyságán, ezért a következő időszakban gyermekjeggyel fog
utazni, mert az csak 345 fillérrel terheli a költségvetést.
Visszatérve a hidegekre, és a fűtetlenség okozta jégvirágokra, mi – vásott
kölykök – gyakorta szemtelen szövegeket karmoltunk a jégbe. Pl. ilyent:
HŰJE AKI ELOLVASA!
Vagy akasztófát rajzoltunk rajta csüngő tetemmel. Nem állítom, hogy különösebb
kvalitásról tanúskodtak ezek a rajzok, de azt igen, hogy soha nem mulasztottunk
el kalapot rajzolni az akasztott manusz fejére. Hogy miért, nem tudom.
Utolsó kommentek