Ha leírom, semoule, nem mond semmit a legtöbbeknek. De ha
azt mondom: tejbedara, akkor a forralt tej gőze enyhe fahéjas cukor képzetével
ott gőzölög mindnyájunk lelki orrában. A szakácskönyvek szerint egy liter
tejhez 10 dkg dara jár, csipetnyi só, 3-4 evőkanál kristálycukor ízlés szerint,
a kész dara tetejére fahéjas porcukor. A lényeg: a megforralt tejbe állandóan
kevergetve szóróm a darát, hogy ne csomósodjon, a cukrot, sót is elkeverem
benne. Némi újraforralás után a gríz megduzzad, ekkor kiönthető a kész massza
tányérokba, s fahéjas cukorral – vagy anélkül is – fogyasztható. Jó étvágyat!
Ez hát a recept.
A hozzá tartozó történetek pedig:
1. Apámat sok társával együtt az első világháború után kivitték Hollandiába
regenerálódni, kényeztetni, lelkileg-testileg relaxálódni, szüleik válláról az
eltartás gondját átmenetileg átvállalni. Ezek így együtt, azt hiszem, fedik a
valóságot. A lényeg a lényeg. Nagyon szeretett ott lenni, mert nagyon
megszerették őt. Készültek barna tónusú fényképek is róluk. – Ezek a
„testvéreim”, szokta mondani apánk a baszksapkás hollandus fickókra mutogatva.
Ám akármennyire szeretett is ott lenni, egyszer csak el kellett búcsúzniuk. A
hollandus mama megkérdezte apámat (furcsa ezt így leírni, mert akkor ő még
kisgyerek volt, és Funca becenévre hallgatott), hogy mi a kedvenc étele, hogy
búcsúzóul azt készítsen neki. Funca megmondta, hogy a tejbegrízt favorizálja.
Nosza bekevert a jó asszony egy nagy fazékkal, és azon forrón kitálalta távozó
kosztosának. Ám néhány erőtlen kísérlet után fel kellett hagynia a tajbepapi
bekebelezésével, mert az nem tudott kellő mértékben kihűlni, egészen az
indulásig nem. Ott is maradt Hollandiában az a rengeteg dara. Apám valahányszor
elmesélte, minduntalan sajnálkozott, hogy nem volt lehetősége betermelni a
finom kaját. Évtizedek múltán is sajnálta, hogy ott kellett hagynia azt a jó
kis tejbegrízt.
2. Szerzetesek között dolgozom. Egyikük szintén nagy kedvelője ennek az
ételnek. Eddig háromszor fordult elő, hogy szüli- vagy névnapjára készítettem
tejbedarát. Kétszer sikerült, egyszer nem. A legkritikusabb pillanatban el
kellett lépnem egy kis időre a nagy gázlángon fortyogó masszától. Oda is
kozmált az egész. És mert nagyon sok készült, sokan ették, ettük, és nem
reklamált senki, pedig pocsék volt.
3. Semoule. Hát ez az. A franciák így hívják, de nem egészen azt értik rajta,
mint mi. Ők nem cukrozzák. Elképzeled, milyen a tejbedara sósan? No, hát ők így
eszik. Kivételt képeznek saját félmagyar unokáink. Közülük is kiválik Matyika,
aki világ életében rossz evő volt. Nem igazán tudjuk az okát, de máig haragszik
az étkezésre és nagyon kevés olyasvalami akad, ami a kedvére és ínyére való.
Nem állítom, hogy ezek közé tartozott a semoule, de cukrozott változatát
általában elfogadta. Hol könnyek között, tőle fuldokolva nyelegette, hol kevés
hiszti árán. Többnyire ő is forrósága miatt szokott volt panaszkodni. Egyszer
nyáron az az átok semoule sehogy sem akart kihűlni. Apja a már szikkadó papit a
ventillátor közelébe rakta le, és rákapcsolta a légáramot. Az elég gyorsan
kifújta belőle a fölösleges hőt. Persze könnyű a ventillátornak: nem kell
levegőt vennie. Folyamatosan tereli hátulról előre.
Ha ezt a módszert ismerték volna a derék hollandusok, Funca nem jött volna el
tőlük tele hiányérzettel, megégett nyelvvel, kielégítetlenül.
Utolsó kommentek