Mickey webnaplója

Ebédelés közben sok mindenről folytatunk könnyed csevegést. Minap azt idéztük fel, hogy kinek-kinek milyen rádiózós élményei vannak. Kitüntetett figyelmet kapott a Szabad Európa Rádió, melynek még egyik évtizedekkel korábban hallott szignáljára is emlékezett a kolleginánk; meg hogy hogyan zavarták, és hogy apja ennek ellenére onnan értesült a világ dolgairól. Nálunk hasonló volt a helyzet. Magam egy másik dallamot kezdtem dúdolni, mely szintén a SZER egyik adását előzte meg. Annak idején nem tudtam, hogy mi ez a csakugyan fülbemászó melódia. Azt sem tudtam, ki írta, mikor megpróbáltam lejátszani zongorán.
A levert ötvenhatos forradalom után voltunk egy-két évvel. Akkoriban hegedülni tanultam. Hetente egyszer szolfézs órára is jártunk/jártam. Akkoriban egy csinos, magas és sovány, inkább fiatal, mint középkorú tanárnőnk volt, talán Mária volt a keresztneve, valójában már nem emlékszem rá biztosan, hogy csakugyan így hívták-e. Alkalmanként egy-egy zenei klasszikust vezetett elő, mi meg hallás után lekottáztuk a füzetünkbe. Mária rendszerint szomorkásan közlekedett közöttünk. Óráit becsületesen megtartotta, és nagyon jól zongorázott. Feltehetően ez volt a fő tanszaka. Mindenesetre egyszer csak hallom, hogy a kedvenc – SZER-ből ismerős – dallamomat játssza. Mi szokás szerint nekiveselkedtünk, hogy lekottázzuk. Nagyon gyorsan kész lettem a feladattal. Kérdezem: Mária néni, mit tetszett játszani? Rám néz, és azt mondja: Ez Schubert asz-dúr moment musicaux-ja, rögtönzése.
Végre, végre megvan, amit kerestem – sóhajtottam belül egy nagyot. Hát Schubert-darab a kedvencem. Mária később is eljátszotta még egyszer.
Aztán új évben új tanárnőt kaptunk. Kérdeztük, mi van Mária nénivel? Öngyilkos lett – jött a lakonikus válasz. Valakije külföldre ment? Valakijét kivégezték? Valaki otthagyta? Nem tudtuk meg soha. Mária néni mindenesetre hamar elment, mint a szép zene költője, Schubert is. (Schubert 31 évet élt, 600 dalt írt, némelyikről nem is tudta, hogy az övé.)
Saját rokonságunkban is akadt család, aki Nyugatra menekült. A tőlük örökölt kották között hevert egy Schubert-kotta, benne az emlegetett moment musicaux. (Op. 94 [D 780]) Ekkor már belőlem szólt a szép szomorú, zongora-opus – a kottát csak néztem hozzá – mely hol bús, hol optimistább, mely mindenesetre a végén kissé kinyílik, hogy reményteli és bizakodó módon nyugodjon meg. Máig sem untam meg, néha lejátszom saját kedvemre. Ma megtaláltam a youtube-n Horowitz előadásában.            
Valamikor, évtizedekkel később az ABBA együttes Arrival c., csak hangszeres számát hallgatva rájöttem a kísérteties hasonlóságra. Van ilyen. Egyebekben az utóbbit is nagyon szeretem.