Simonyiék a 137-ben laktak Nagysanyiék előtt. A papa atlétaedző, a mama htb. Két lányuk volt? A nagyobb Gabi, a kisebb Jutka. A papa szellemes ember lehetett, mert két vicce is megmaradt emlékezetemben. Tudjátok gyerekek, hogy milyen a török gerely? Törött-gerely. És a finnek mi a neve: fingerely. Hihi. A lányok boldogan mesélték.
Gábor papa egyébként leugrott egyszer demizsonokkal a HÉV-ről
a kitérőben, mert a „sebesvonat” csak a Csercsics-kocsmánál állt meg. A
posztoló rendőr ráfütyült. Ő nem állt meg neki, hanem hazaszaladt a
demizsonokkal, átugorva a kerítést is. A rendőr szem elől tévesztette. Lám, jó
volt futásban és magasugrásban is.
A család „hívő” volt, vagy talán baptista. Inkább hívő. A lányok néhányszor
meghívtak bennünket, szomszéd gyerekeket, lemezt hallgatni. Két számot
favorizáltak, apjuk hozta a lemezt Ausztráliából. Mi nem mentünk be a lakásba.
A földszinti alacsony szobaablak nyitva volt, azon keresztül élveztük a
gramofonból előtekeredő melódiát a normállemez két oldaláról.
Nézzük, milyen volt az ausztrál popzene az ’Úgy koppan az eső’ c. sláger előtt.
Az egyik felejthető dallamú volt. Csak szolmizációs hangokkal tudom leírni.
Mld’tsi ld’tsi ld’tsi l ismételve
Mfrtrmdldrtsitd
Mldtsildtsildtsi l
Amolyan szokott angol kutyakórus adta elő, férfiak.
Hát nem túl izgalmas. A másik érdekesebb dallam:
S, d rm rim rim rd ls, l, d s,t,r s, dm s,d rm rim rim rd ls, l, d s,ssffmmerrd
Dlfdflf mfsfmfs s,drmrimrimrdrmrimrimrddllssffmmrsfils
S,drmrimrimrdl,s,l,d s,t,r s,dm s,dr,mrimrimrdl,s,l,d,sssffmmrrd s,ssffmmrrd
Simonyiék papája, mint mondtam edző volt, mégpedig tehetséges edző. Családostul kivonult egyszer Izlandba. Sose tértek vissza. Így hát én se tudok róluk többet mesélni.
Ezt is csak azért tettem, mert hosszú kihagyás után mindkét hallott dallam beugrott. Arra gondoltam, leírom mielőtt újra elfelejtem őket.
Hátul laktak ugyanabban a házban Nagy Sanyiék. A családhoz tartozott egy kutya, talán Pajtás, egy nagymama, Rémai néni, Ilonka a mama, és Sándor a papa. A szülők a kábelgyárban dolgoztak. Egy fiuk volt: Sanyi, akinek elég hamar lett egy 24”-os Csepel-biciklije. Sokat kuncsorogtunk, hogy mehessünk rajta egy kört, habár nem volt olyan márkás, mint Gucogié (Pfeiffer). Rémai néni anyai nagyanyja lehetett Sanyinak, aki egyszer valamilyen csínyt követett el: talán berúgta a labdát a zöldséges ágyásokba, és letörött egy karóbab szára. Mindenesetre nagyanyja ráförmedt: Sanyi! Estére majd ád ám apád. Ez persze így hangzott: Ádám apád. Jót nevettek rajta együtt. A lakásukhoz tartozott egy gyöngyházfényben irizáló tengeri csiga, melyet ha fülemhez tartottam, hallottam benne a tenger zúgását. (Ma már csiga se kell nekem ehhez a produkcióhoz.) És volt Ilonka mamának egy zöld drágakő fülbevalója, mely állítólag kékre tudott váltani. Én sose láttam másnak, mint türkisz-zöldnek. A konyhájukhoz tartozott egy villanyrezsó. Egyszer a mi házunkból a kerítés likán átbújt Leideckerné, mert hozott a Pajtásnak kaját. A kis lábossal bement a konyhába, s a magával hozott gyufával többször körüljárt a rezsó vaslapján, mert azt hitte, hogy meggyullad a láng az amúgy elektromos főzőlapon. Nem volt sikere.
Még egy kajás élményem van. Hátul kocákat tartott Nagy bácsi. Hozott nekik talicskában a piacról görögdinnyét. Kezdte felszeletelni. Kérdeztük éhenkórász gyerekek, kinek lesz az a sok dinnye. Mondta, hogy a disznóknak. Úgy csurgott a nyálunk, mint a tékozló fiúnak kondás korában. Megszánt bennünket Nagy bácsi, és megkínált a disznóknak aprított dinnyéből. Nem értettük, hogy miért a disznók eszik az édes, érett dinnyét. Miért nem mi, vagy ők, saját maguk.
A mi házunk kapuja és az ő kapujuk között volt egy villanypózna. Annak a tövében termett a papsajt. Sokszor lelegeltük a „sajtokat”. Se jó, se rossz íze nem volt. Nem híztunk meg rajta. Ha Sanyiéktól a Csurgói út felé mentünk, előbb egy gazos telekhez, majd a Baloghék házához értünk. A gazos réten leginkább szemét volt, meg néha egy-egy alpakka-kanál, melyet a Baloghék gyerekei játszottak el a porban, homokban. Később az üres telek a Kutiék lakta Fatelephez csatoltatott. Jó szagú fenyődeszkák között lehetett bújócskázni, és eltűnni a nap forróságától. Mi nem Kutiékhoz jártunk, hanem a Farkas bácsihoz, aki egy mokány magyar volt. Többször hangoztatta, hogy milyen karakán legény volna, csak az a baj, hogy alacsony. Nekünk nem volt alacsony, mi alacsonyabbak voltunk nála. Ennek a Farkas bácsinak volt egy István nevű fia. Nyiszlett kis legény volt szegény, mindenesetre olyat tudott, amit mi sohasem: A nyakába tudta kanyarintani a lábát, és azt hiszem, mindkettőt is. Hát ez nekünk csakugyan nem ment. Valahogy nem is kívántuk, hogy sikerüljön ez a nyomorék póz.
Baloghékkal fejezem be a postot. A Balogh félrelökött
katonatiszt volt, időről időre született széparcú feleségétől egy-egy újabb kis
Balogh. Elcsodálkoztam, hogy egy ilyen semmilyen kinézetű embernek hogy
lehetnek ilyen szép gyermekei. A kis Baloghok megették a vasszöget is, mert nem
vetette fel őket se a pénz. Egyszer egy (nekünk) hatalmas farönköt hozatott
haza ez a Balogh. A kocsiról legurították a ház elé. Nem tudom pontosabban
megnevezni a helyet. Talán elég pontos, ha azt írom: Legurították a fűre, mely
az utcán kettéválasztotta a járdának és az úttestnek kinevezett hol poros, hol
sáros valamit. Az utcánk csak ki volt jelölve, de olyan állapotban leledzett,
amilyennek a honfoglaló ősök lovai kitaposták. Nos, ide a senkifüvére lökték a
fatörzset. Szerzett Balogh bácsi egy alkalmas fűrészt is, mellyel fel lehetett
szeletelni a tűzrevalónak szánt vastag törzset. Ám a fűrész kétszemélyes volt,
felesége terhes, gyerekei: egyik kicsi, másik pici. Balogh úr kitalálta, hogy
belőlünk alakít brigádot, és így daraboltatja fel a rönköt. Csakugyan rábeszélt
bennünket, hogy húzzuk a fűrészt, ő meg
másik végét húzza. Az első öt perc után persze meguntuk a munkát, s
erőnlétünk se volt valami kiváló. Utóbb mégis arra beszélt rá, hogy immár nélküle
munkálkodjunk a fűrész két végénél. Megígérte, hogy az eredményes favágást
követően egyszer, majd ha levágják a „Zsuzsi” malacot, kapunk belőle kóstolót.
Nem mondom, sikerült egy-két gurigát leszeletelni a kétméteres rönkből.
Időközben a Zsuzsi malacot is levágták, mi pedig vártunk a kóstolóra. Balogh úr
már-már rendelkezett velünk: „Hol a brigád? Gyerekeeek!?” – rikkantotta el
magát. Mi meg elősomfordáltunk – egyre fogyó lelkesedéssel.
Egyszer aztán összebeszéltünk, hogy „Rendben van, megyünk fűrészelni. Balogh
bácsi számol (szokás szerint százig), az volt a brigád egyszerre teljesítendő
normája, száz húzás. Tehát, amikor elkezd számolni, és háromig elszámol,
felpattanunk, és faképnél hagyjuk.”
Így is lett. Ő számolt: E-egy, ket-tő, há-rom…, mi felpattantunk és elrohantunk
a Csurgói út sarkáig. Onnan kiabáltunk vissza neki: „Balogh bácsi, kaptunk a
Zsuzsi malacból? Hol a Zsuzsi malac?”
Hogy ő miket mondott, szerencsére nem emlékszem rá, vélhetően cifra gorombaságokat. Mindenesetre egyszer s mindenkorra befejeztük a brigádmunkát.
Utolsó kommentek