Nincs értelme a böjtnek, a böjti időszaknak akkor, ha nem szeretetviszonyt tükröz. Nem kellett ezt magyarázni korábbi korok emberének, amikor még jobban élt a közösségek kohéziója (ismeretlen fogalom volt az elidegenedés), amikor ismeretlen fogalom volt a fogyasztói társadalom, amely csak magára gondol, „mert megérdemli”.
Az egyház egyre inkább szembekerül a mai trendekkel. Tennie kell, mert Jézus közösséget kíván, magát szétosztani kívánja az Eucharisztiában. A Mester fogalmazta meg az egyetlen és fő parancsot, a kétirányú szeretet parancsát. Nem igazán lehet a böjtöt kívülről rápasszírozni azt emberre. Belső indíték nélkül nem sokat ér. Ma a legalapvetőbb felismerésünk az lehet, hogy Mesterünk az egyetlen és abszolút megbízható viszonyítási pontunk, akihez mint állandó forráshoz vissza-visszatérünk, és így csakugyan kősziklára épül életünk. Ez a felismerés még nem jelenti a felismerő szeretetét, de megalapozza a Mester iránti tiszteletet. Azért ragaszkodom Hozzá, mert nincs más név az ég alatt, akiben üdvösségünk volna. Nem új az a kijelentés, hiszen Péter apostol mondta kétezer éve, de nagyon igaz ma is. Az egyház minden istentiszteletének mindmáig ez a középpontja: „Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökké”.
Ha felismerem ennek igazságát, máris spontán hála ébred bennem iránta. Azt akarom, amit ő, úgy, ahogy ő, annyira, amennyire ő. Ez az út vezet el odáig, hogy azt akarom, hogy közöm legyen hozzá. Részt akarok venni az életében (a keresztény=Krisztus-követő). Együtt sírunk, együtt nevetünk. Most együtt sírunk, és a húsvéti feltámadáskor majd együtt nevetünk. Ezzel a lelkülettel próbáltam megélni hamvazószerdát.
Lehet másképp?
Utolsó kommentek