Hadd tegyem mellé azt, ami mostanában elkezdett foglalkoztatni. A magyar nyelvben, ha más ragot kapnak a fogalmak, miközben megőrzik eredeti tartalmukat, egészen más tartományba vezetnek bennünket. Megpróbálom megvilágítani a fogalomhármason keresztül.
Amikor azt mondom ki, hogy szabadon, akkor ez azt a törekvésemet fejezi ki, hogy „ép elmével, világos tudattal és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem”, hogy fütyülök mindenféle zavaró tényezőre, mely életem céljától eltántoríthatna, és teljes emberségemmel megragadom a jót, melyet elém sodor az élet, a Gondviselés, a nekem szánt sors. A körülményeket habozás és kétségek nélkül elfogadom, anélkül hogy hagynám, hogy az események kizökkentsenek a magam választotta értékek képviseletétől, azok megvalósításától.
Amikor pedig azt tudatosítom, hogy örömmel, akkor – hogy rövid legyek – „jó pofát vágok” mindenhez, mert tudom: valamilyen módon minden hozzájárul életem kiteljesedéséhez. A gátfutó is jól teszi, ha örül a gátaknak, hiszen nélkülük képtelen volna a gátfutóversenyt megnyerni, egyáltalán rajta részt venni is. Úgy van ez, mint ahogyan Charley haverom szokta volt mondani: „Szeretem, ha izomlázam van. Tudatosítja bennem, hogy van izmom, és azt is, hogy valamit kezdtem velük. Attól lettem izomlázas.” Örömmel vette tudomásul ezt a testérzést. Krisztus legtöbbször arra int: „ne féljetek”. Ennek az inverze: Örüljetek! Rájöttem, akarni is kell a félelemnélküliséget – az élet nehézségei ellenére, az örüljeteket pedig azért, mert a leghitelesebb valaki, Krisztus biztat rá: Én megmentettem a világot! Örüljetek, mert nevetek fel van írva a mennyben, mert jutalmatok nagy lesz, és még sorolhatnék hasonlókat.
Van tehát okunk, van tehát okom örülni.
A szeretettel programja pedig arról szól, hogy próbálom a paradoxont oldani életemben. Miközben „minden szentnek maga felé húz a keze”, tudván tudom: sem én, sem más nem szeretheti önmagát, még akkor se, ha igaz a tétel: helyes önbecsüléssel és szeretettel kell elfogadnom magamat. Mégis azt jelenti a „szeretettel” megfogalmazás, hogy figyelmem másokra irányul. Érdekel mindenkinek a sorsa, aki a közelembe kerül, hozzám fordul, és törekszem segíteni mások életének kibontását, kibontakoztatását, kiteljesítését. Istenhez meg hálás szívvel közelítek, tapasztalva a világ, a természet szépségét, tudomásul véve a gondviselés folyamatos jelenlétét, valósulását.
Most érkeztem el mondandóm akart céljához, hogy kifejtsem: Ha átrendezem a szóvégződéseket ebben a fogalom-triászban, akkor eljutok a beteljesülés kifejezéséhez, mert ha azt mondom: Szabadságban, örömben, szeretetben élek, akkor azt fejezem ki, hogy elérkeztem az Isten országába. Már itt a földön is. Ha ugyanis szabadságban élek, akkor annak a közege auraként vesz körbe, teljes a nyugalmam, a biztonságom; tudom, hogy semmi baj nem érhet, senki nem veszélyeztetheti életem közepét, végtelen értékét. Akkor mindent örök mértékkel mérek, akkor nem hoz ki semmi a sodromból, mert tudom, kinek hiszek, tudom, kiért, kikért élek, tudom, mi tesz jót nekem és másoknak. Ha elszomorít is a látott rossz, nincs hatalma fölöttem, és nem hagyom, hogy úrrá legyen rajtam, mert tudom, bármekkora vastagságú felhő tagadja is el előlem, a nap zavartalanul ragyog fölötte.
Ha örömben élek, életem eksztázis jelleget ölt. Aki örül, nem törődik a zavaró részletekkel, mert tudja, amit tesz, amit gondol, amit beszél, az építő, az éltető, az segítő és támogató. Az örömben élő olyan, mint a táncos. Mit érdekli a táncost, hogy szorítja a lábbelije, megjeleníti testével a ritmust. Mit érdekli, hogy gyorsabban ver a szíve a szokottnál, és hogy kiveri a víz. És olyan, mint az énekes. Mit érdekli, hogy nem képes kiénekelni a magas-cét. Amikor a zenének meg kell szólalni, kiénekli, mert tudja, hogy a harmóniának így lesz élő része. És kiénekli, és nem fáj a gégéje, és nem préseli ki magából nyöszörögve, kétkedve és kishitűen, hanem arra az időre felülmúlja önmagát. És boldog. Ez az öröm állapota.
A szeretetben élés pedig, mint előbb hangsúlyoztam, életünk paradoxona. Egymásból élést jelent. Létem kiüresedésben teljesedik ki. Máshogyan is körvonalazható: Aki meg akarja tartani életét, elveszíti azt, aki értem (érted, érte) elveszíti, megtalálja azt. Ennek a krisztusi kijelentésnek (Mt 10,39) a megélése a szeretetben való élés, élet. A háromságos Isten személyei is egymásból, egymásért, egymás által élnek.
Nincs ezeknél több, nemesebb, szentebb.
A feltámadás (húsvét) felé közeledve érdemes átállítani irányultságunkat, és nyitni ezekre az igazi, felszabadító értékekre.
Utolsó kommentek