Mickey webnaplója

Úgy látszik, nincs türelmem gyógyulni. Szabályosan bekapkodom a drogokat, mégis 175-re, majd miután megittam még egy hibiszkusz teát, még tízzel feljebb kúszott a nyomi. Itt abbahagytam a csökkentést is és a mérést is. Lefeküdtem, kb. 10 órakor. Éjjel azért kikászálódtam az ágyból, és újra megmértem. 160-ra mászott vissza. Azért jó a hibiszkusz tea, csak nem azonnal hat. Ha így megy tovább, megiszom naponta egy literrel, mert nem volna baj, ha olyan szépen beállna, mint az elmúlt héten tette, és ez tartós is maradna. Talán egyszer ennek is eljön az ideje.
Még mindig sok minden fölöslegesen foglalkoztat. Idilli élet volna kedvemre való, de „ilyet még ki látott?” – hogy Aranyt citáljam.
Ma egy ember lemondta a Távlatokat. Igazából érdekelne az oka, de még soha senkitől nem kérdeztem meg, hogy miért mondja le. Volt, aki magától nyilatkozott, pl. hogy megromlott látása miatt nem kéri, mások pedig szerény jövedelmükre hivatkozva mondták le. Tőlük megkérdeztem, hogy ajándékba elfogadnák-e, vagy semmiképpen nem kérik. Erre is megoszlottak a válaszok. A mai lemondó az idei első számot megkapva úgy döntött, hogy a mellékelt csekken befizeti az árát. Azt mondtam neki, ha úgy akarja, tartsa meg ajándékként. De ő ragaszkodott ahhoz, hogy feladja az ellenértékét. Legyen meg az ő akarata.
Ma egy történetet kaptam, az emberről, aki lezuhanván a szakadékba elkapott egy faágat, mely átmenetileg fixálta állapotát. Segítségért kiabált. Meg is szólalt az égi hang: Én vagyok az Isten, engedd el magadat, és én megsegítelek. Az ember erre nem tudta rábeszélni magát, ezért tovább kiabált. Segítség! Nincs még fönn egy másvalaki?
Erről egy másik változat ugrott be: A Gumicica. Az egyszeri jószívű gyerek mindenéről képes lemondani, csakhogy másnak örömet szerezzen. Ám van egy kedves gumicicája, amelyhez mindenáron ragaszkodik. Azt hiába kérnéd tőle, sem szép szóra, sem erőszaknak engedve nem adja oda. Ez az a bálvány mindnyájunk életében, melyhez ragaszkodásunk fejlődésünknek útját állja. A föntvaló ugyan ezt a bálványt kérné, mert szeretné, ha közelebb kerülnénk Hozzá és így a tökéletesedéshez, de mi nem ezt tesszük. Mindeféle gagyit, bóvlit kínálunk helyette, csak bálványunkat ne kérje, melyet erősen markolunk. Ez aztán meg is látszik rajtunk. Se szeretetből, se szabadon, se örömmel nem adjuk. Pedig jól tennénk. Úgy hívják ezt a mentalitást, hogy nemtelen ragaszkodás.
Csakugyan jó volna kinyitni markunkat, s kiengedni belőle, amit olyan görcsösen szorítunk, mert zárt markunkba nem teheti bele Isten se nekünk szánt értékes ajándékait.