Tegnap nyakunkba vettük az M1-st. Busszal jöttünk Móvárra. Út közben láttuk, amit láttunk . A természet nem bír magával. Bokorrengeteg aranyló sárgában: aranyeső. Másutt legelésző őzek csoportja beljebb. Nem zavarja őket a nyílt autóút, sem a tér totális nyitottsága. Megszokták. Két őz az út mentén legelészik. Amott meg traktor forgatja a földet. A barázdákban varjúsereg eszeget. Az út mentén később még kopár fák. Varjak fészkelnek rajtuk. Sok-sok fészek sorakozik egymás közelében.
Itt-ott fagyönggyel borított fák. Nekem a
vérnyomáscsökkentés jut eszembe már róluk.
Mögöttem egy férfinak magyarázza egy nő: Nem igazán értek a fák metszéséhez,
pedig ilyennek kellene kinézni almafáimnak, mint ezek itt – mutat ki egy
kertre, ahol szépen metszett fák várják a virágzást. Majd elmondja sebtében,
hogy húsvétra jó pogácsát fog gyúrni, és ünnepi menüt főz.
Hát hogyne.
Már nagyszerda van.
Ez a hét azé, aki a világért a legnagyobb áldozatot hozta. A
természet és az ő vesszőfutásával szembemennek egymással. A természet feléled, minden kisarjad, ő
pedig megy bele agonizálásba. Sokszor jutott már eszembe, hogy akiért minden
létezik a földön, azzal szembesül, hogy meg kell halnia. A golgotára mentében
is… amikor elesik. Minden életteli. A nyüzsgő rovarok, ha egyáltalán látja
őket, ha egyáltalán érzi a televény szagát. Amikor feltekint, a madarak
gondtalanul énekelnek, a fák virágba borulnak. Segítői alig akadnak. Ti is el
akartok menni? (Elmentek.) És ez az inkriminált hét csakugyan tavaszra esett, nem
úgy, mint karácsony, melynek valódisága bizonyítatlan. Nem tudjuk, melyik
évszakban született Jézus.
Kapcsolata az emberekkel teljes értetlenségbe torkollik. Semmit se ért a tömeg,
amikor Jeruzsálemet siratja. Semmit se értenek abból, ami Vele történik.
Pedig meg van írva…
Utolsó kommentek