Mickey webnaplója

Igazán nem könnyű eldönteni, hogy a nyelvvel való foglalkozás alantasabb-e az irodalomnál vagy se. Kolozsvári Grandpierre Emil szerint alantasabb. Emlékezetem szerint igen pejoratívan beszél róla. Olyasvalakik elfoglaltságának tekinti, akik nem képesek egy irodalmi opuszt összehozni. Valamennyire belülről nézem a kérdést, csak azért, mert szövegkorrekciók foglalják le időm jelentős részét. Így elfogultsággal volnék vádolható, pedig nem vagyok az. Hiszen azt szoktam mondani, mindenki írjon, ahogy tud, csak próbáljon érthető maradni. „Elég ha tuggya hokkell írnya.”
Na.
Zavar, ha szabályokkal bombáznak. Nézetem szerint a nyelv olyan közönséges valami, mint a termőföld. Összetétele esetleges, elemezhető, és akárhány megnyilatkozást elemzel, annyiféle végeredményre fogsz jutni. Pl. ahány használója van a nyelvnek, annyiféle szókincs létezik. Ezek jól-rosszul hasonlítanak egymásra. Elemzésüknek nincs sok értelme. A nyelv igen sokszerűen leírható. Mert csakugyan igaz, hogy olyan, mint a televény, de művészetek alapja is. Elég, ha a versekre, a drámákra, és a rövidebb-hosszabb prózai irodalmi alkotásokra gondolok – legyenek azok líraiak vagy epikusak.
Mint ahogy néhány fajta speciális föld szintén alkalmas művészeti alkotások alapanyagául.
A homokból szobrokat készítenek,
a kaolinból porcelán remekeket,
az agyagból kerámiát,
a márgából cement készül, abból meg ezerféle valami,
a pozdorjával kevert agyagból vályogtégla, abból lakóépület.
Ej, hát minden mindennel összefügg.
A nyelv más szempontból is végtelen.
Mica meglepett néhány (7 db) korábbi Nyelvőr-számmal. A folyóirat sokféle kuriozitással szolgál. Kitér nyelvjárások ismertetésére érdekes példamondatokkal. Nagyon tetszenek ezek a mondatok. Egyet ide másolok:
Påpmåcskå. (nagyméretű szőrös hernyó): Joj, de csúnyå påpmåcskå māszik å kisfå ódålān!
Vagy.
Miközben vannak nyelvek, melyek meghaltak vagy meghalásra vannak ítélve, nyelvészeink között nincs megegyezés a magyar szófajok felosztása felől. Az ige meg a névszók még csak valahogyan meghatározhatók, de vannak több kategóriának is megfelelő, és a minden kategória alól kibújó, alig artikulált valamik.
Egyszer megfigyeltem, hogy a franciák elsősorban azt jelezni akarván, hogy jelen vannak, mikor a másik beszél, és hogy ők érzékelik is, amit társuk mond, kisebb elképedésüknek is hangot adva ilyesmit artikulálnak: Pffff. Keresd meg a szótárban!
Van ilyen a magyarban is. Hááááá, Hmm, Hínnye, stb. Leírhatatlan pl. ha valaki a meglepetéstől rövidet füttyent. Nem mondja, hogy ejha, de kb. ennek megfelelőt füttyent. Ez közlés, de nem szó, nem szótag, nem kifejezés, se nem mondat. És nincs vége-hossza a leírhatatlan valamiknek. Hova soroljam a mondanom kell mondanom-ját, hova a megszeretgethetnélek-et. Sehova. Használom, mert a nyelv az önközlés és az egymás közti közlekedés alapja, használati eszköze. Kopik, de el nem kopik, csak átalakul a használók kénye-kedvének kiszolgáltatottan. Így válik az ikes ige imádkozom alakja a választékos beszéd részévé, s válik elfogadottá az imádkozok alak.
Addig jó, amíg vannak, akik szeretik, s szívesen használják, koptatják, fejlesztik, új csinálmányokkal tarkítják, gazdagítják.
Nekem ez izgalmas, tetszik és nem pejoratív, mint Kolozsvári G. Emilnek.