Reggel bejelentkeztem a szervizbe. (Magammal hoztam az adónyilatkozatot és egy csekket, mely 12 000 ft pótlólagos befizetésről szól azzal, hogy később postára adom.)
Most pedig vissza a történet elejére. Öt cikket kért tőlem az egyik legnagyobb kiadó tavalyi évkönyve számára.
Megkapta.
Kb. hét hónap elteltével én is a honort: btto 26 000 pénzt. Ennek adóvetülete a most befizetett 12 000. Ez azt jelenti, hogy hosszas fejtörésem, a cikkek megírása, szerkesztése stb. fejében (legyen néhány napi munka) kaptam 14 000 ftot, tehát cikkenként kb. 3000 pénzt. Ez ma egy havi tanulóbérlet ára, vagy pl. tíz-tizenöt kiló kenyér ára, minőségtől függően. Ebből megélni ugye nem lehet, talán ezért is olyan is kitüntetett figyelemmel kísértem kocsim elkészültéig a Szentendrei úton egy pasi munkáját, egy plakátragasztóét, hiszen alkalmasint ez a szakma nagy prosperitásnak örvend.
Míg ott álldogáltam, kb. fél óráig, a szaki lecserélt egy óriásplakátot.
Most jól figyeljetek, mert ennyi idő alatt szakmát lehet tanulni. Elmondom, mi kell hozzá két erős karon, és egy még erősebb sportos szíven túl.
Egy autó, melyben elfér a két szögletes – vagy ötven literes – műanyagvödör erős fémfogóval. Azért kell erősnek lennie, mert vagy fél hektó híg kleisztrit visz magával reggel a ragasztó.
Kell továbbá egy három részből összeálló nyél, mely úgy csúszik össze, mint a pecabotok egykor. Ennek középső tagja üvegszállal erősített poliészter lehetett, két végén pedig fenyőfa. Ennek a hosszú botnak a végére először egy lapos acélszerszámot illeszt a szaki, mely felfelé spaklihoz, oldalt alabárdhoz hasonlít. A munkát ezzel kezdi. Fellazítja alul a korábbi plakátokat: alányúl, ameddig a hasíték engedi, majd elkezdi csavarni. Az alabárd beleakad a papírba, felgöngyöli hengerbe, s a mester leszakítja a felgöngyölített falragaszdarabokat. Azért alul tépi fel, mert az ázik felfelé a keret alján összegyűlő víztől. A darabokat összegyűjti, és a hulladékot magával viszi. Ezután kezdődik az érdemi munka. A nyélen szerszámot cserél.
A másik szerszám egy speciális partvis. Középen rövidebb, két szélén rézsút elálló műanyag-„szőr”-ökkel.
A munkát a bal alsó sarokban kezdi. Alaposan bekeni egy-egy ragasztandó papírszelvény alapját csirizzel (kleisztri, keményítő vízben főzve). Majd a másik, feltehetően ugyancsak ragasztós vödörből előveszi az első darabot. Ez lucskos már a ragasztótól minden ízében, és kb. 20 cm-es lapos hengerformát ölt. A csíkot ráülteti a partvis szőrére, és megcélozza vele a bal alsó sarkot. Pontosan függőlegesen rásimítja a falra, és középen alányúl a lapos hengernek. (Azért hosszúak a szélső sörték, hogy alányúlva kitekerhesse vele a csíkokat. Miközben az első csíkot folyamatosan csapkodja, időnként a kitekerést folytatja, úgy hogy le ne essen a darab, és kihajtogatva egy-egy újabb csíkot lapogat, simít el a kefével. A plakát csíkjai a felrakás rendjében lapulnak a vödörben, így a mesternek csak arra kell figyelnie, hogy függőleges maradjon a csíkok illesztése, hézagmentesen helyezkedjenek egymáshoz az ívek. Ha pontosan dolgozik, a plakáton lévő ábrák egyértelműen értelmezhetők, a szövegek jól olvashatók maradnak. Kb. 10 csíkot ragaszt fel a kb. 2 m magasságtól induló alsó félre, és ugyanannyit majd fölé. A felső sor végén is mind az előzőhöz, mind az alsóhoz pontosan kell illeszkednie a falragaszcsíknak. Ehhez nemcsak erő, de rutin és szemmérték is kell. Egy ilyen óriásplakát elég nagy ahhoz, hogy bizonyos csúszást elviseljen. Esetünkben a munka végére kb. 5 cm-rel lejjebb indult a felső sor. De ez ekkora méretnél észre sem vehető. A mester is kénytelen volt időnként korrigálni. A csúszós anyagra ütögetve húzta lejjebb, ha kellett a rakoncátlan csíkok egynémelyikét. Feltűnően pontosan illesztgette egymáshoz a darabokat, így takarékoskodva saját energiájával.
Megfigyeltem azt is, hogy a bemártott keféről erőteljes ütésekkel veri le a csirizt, majd ezeket a kupacokat mázolja el széltében hosszában, eleve nagyobb felületet célba véve, mint a ragasztandó csík. Biztosra ment.
Végül elkészült a remekmű. A művész összecsukta a háromrészes nyelet, elpakolta szerszámait, vödreit és az összehajtogatott hulladékot, kocsijába vágta magát is, és elszelelt a következő objektumig.
Az óriásplakátról pedig immár eltűnt a vitamindús italokat kínáló két fiatal fiú feje, és összeállt a mobilszolgáltató buborékjait ábrázoló plakátcsoda, mely fennen (csakugyan „fenn”-en) hirdeti, hogy most még kedvezőbb ajánlattal kedveskedik előfizetőinek.
Persze nemcsak a remekmű készült el, hanem autónk is.
És nemcsak az autónk, hanem ez a kis életkép is egy szakma teljes vertikumát bemutatva. Miközben – kedves olvasó – megismerkedtél egy irodalmi skiccel, játszva megtanulhattál egy szakmát is, anélkül hogy különösebben figyelned kellett volna rá.
Egyszer még jól jöhet ebben a reklámoktól fuldokló világban.
Coda.
Hazafelé jöttömben [na, ez milyen szófaj?] rápillantottam a Szentendrei úton a digitális órára. 74 óra (!) 41 percet mutatott. A hőség (30C fok) úgy látszik, nemcsak az én agyamra megy, hanem az elektronikáéra is. Pedig lomtalanítás van. Este még hideg fejjel kell kidobálni felesleges vackainkat, hogy éjszaka a kupecek, holnap meg a szemetesek elhordják fifty-fifty arányban.
Még megjegyzem, hogy feltehetőleg magyar szabadalom, hogy a kidobált szajrékból kiturkált és félretett holmik őrzésére egy-egy személyt állítanak a kupecek. Már reggel találkoztam egy ilyen őrzővel. Ócska széken aludt Józsika. Őt magát is el lehetett volna lopni, nem azt, amire vigyázott.
Utolsó kommentek