Kezdem a jóval.
Apró, s talán nem is olyan apró örömöt jelent nekem, hogy olyan helyen szállok fel és át a tömegközlekedési eszközökre, ahol nem állítanak meg ellenőrök már a megálló járdaszigetének az elején, hogy kaparjam elő naponta négyszer a bérletemet és mutassam meg, hogy még mindig nem kopott el. Ez utazásom komfortfokozatán legalább két fokozatot javít, és mondjuk turista osztály helyett VIP-nek számít az én szememben. Mivel naponta kell utaznom, legalább annyi a különbség, mintha személyi igazolvánnyal mennék EU-országba, vagy a schengeni határnál előre készíttetett útlevéllel sz.-akodnék. Örülök neki, hogy régóta minden különösebb macera nélkül utazom.
Van egy apró bosszúságom is. Tücsi vett egy Fujifilm fotógépet, amellyel ő rengeteg képet készített egy-egy töltésnyi akkuval.
Nekem ez nem megy.
Csaknem naponta kell cserélnem a vadiúj duracell márkájú cerka-akkukat, ha nem akarom, hogy cserbenhagyjon a gép – mint ahogyan pl. ma is tette. Belenéztem az elemtartó likaiba, de semmilyen rendellenességgel (rövidzárlatot okozó valami) nem találkoztam. Nem tudja valaki megmondani, hogy mi falja fel, hol vész el az akkukból az energia, merthogy itthon bemérve nagyon sápatagan világítottak a néhány napja töltött akkucsodák.