Visszatérve a témámhoz, tapasztalom, hogy ma sokszor nem tisztes a szegénység se, miként a gazdagság se. Avagy miért beszél tévé visszatérő módon arról, hogy nincs, aki leszedje a szamócát, a gazdának nem éri meg, mert az önköltségi árat se hozza vissza a felvásárlási ár, ezért haragjában hagyja lábon elrohadni a termést. Mi lenne, ha nincstelenek ehetnék degeszre magukat, vagy ha a felszedés fejében 50–50%-ban osztoznának a termelővel. Ugyanez igaz a málnatermésre, és ugyanez a hársfára is. Valahogy hiányzik a jóra való aktivitás sokakból. Lehet, hogy csak a buzdítás, a példa hiányzik, a modell?
Nem így volt ez valaha. Móra Ferenc végtelen emberi alázattal és humorral megírt Mindennapi kenyerünk c. novelláját citálom most ide, annak is csak egy mondatát, mely a mélyszegénységről szól, amikor megették a gyerekek a papsajtot, a vadsóskát a kerítésről, elrágták a talált sárgarépát és a kőkemény sajtot is. Sok mindenről szól ez az írás, de – mint ígértem – csak egy mondatát idézem, mely arról beszél, hogy az egy szelet kenyeret hogyan osztja el a szeretet: „Ne bántsd, fiam, jobb lesz az nektek itthon – hallottam az apám szavát –, én el vagyok kenyér nélkül is, ellát engem az eperfa.”
A család kenyérkeresőjének sem volt betevő falatja, ezért folyamodott az eperfához. Ma vajon van-e valaki, aki felmászik az eperfára, mert éhes?
Utolsó kommentek