Mickey webnaplója

Eljöttek hazai unokáink. Elhozták őket szüleik. Most Ágoston Tomival lement focizni, Zsuzsa Blankával a játszótérre, Tücsi főz, Mica a zsolozsmát teszi számítógépre, megrendelésre és határidőre, nekem továbbra is ínhüvelygyulladásom van. Írni azért még tudok, és olvasni is. A csendes időszakot felhasználom arra, hogy másik druszám, Miklósházy Attila interjúkötetéből megint csak két gondolatot kiemeljek.
A 44 oldalon szinte világít ez a mondat. Szt. Ignác előtt megvilágosodott: „minden Istentől származik, s a látható világon át Isten arca néz ránk”. Utóbbi olyan komplett, hogy rá lehet akasztani egy egész életprogramot, és folyton fel kellene idéznünk, hogy igazán emberi méltóságunknak megfelelő életet éljünk.
A másik módszertani valami. Az imádkozás monológ jellegéről kérdezik őt, amikor is mi beszélünk Istenhez. Erre a kiérdemesült püspök így válaszol: „Jól kell föltenni a kérdést. Tévedünk, ha azt gondoljuk, az imádság kérések sorozatából áll. Az ilyen imádságok sokszor éppen azért nem teljesülnek, mert nem a lényegre koncentrálnak. Ostromoljuk az eget: ne bukjam meg a vizsgán, amelyre nem készültem föl eléggé. Ahelyett, hogy imádságomban azt kutatnám, miért nem sikerült megtanulnom az anyagot. Lustaságból? Vagy valóban képtelen vagyok az adott tárgyat, annyiféle ismeretet megtanulni? Ezt esetben tényleg erre az egyetemre kell-e járnom? Miért legyek mindenáron orvos, ha úgy tűnik, nem válik belőlem jó gyógyító? Merre tovább, Uram? – nem ezt kellene kérdeznünk inkább?
A jól feltett kérdés mélyéről ugyanis – ha fáradtsággal, gyötrelemmel, de mégiscsak – felszínre hozható a válasz. Isten többnyire akkor szól hozzánk, akkor vezet rá a helyes kérdésekre, ha mi ezt engedjük; merthogy szabadnak teremtett minket, s tiszteletben is tartja szabadságunkat.” Nem kell rendkívüli dolgokat várni az imádságtól, ahogy nem várunk ilyesmit egy jó beszélgetéstől sem … Lássuk be, hogy a legnagyobb csoda az volna, ha nem volna szükség csodákra, vagyis a dolgok rendben mennének.”