a digó megeszi a rigót,
a rigó megeszi a gilisztát,
a giliszta megeszi a földet, (legalábbis porhanyítja)
a föld megeszi az embert,
az ember megeszi a háziszárnyast,
a háziszárnyas megeszi a gilisztát,
a giliszta megeszi a földet,
a föld maga alá temeti az embert,
az ember megeszi a marhát,
a marha lelegeli a füvet,
a fű kiszívja a föld nedveit,
a föld minden élőt befogad és feldolgoz.
Na jó, nem a föld, hanem
a benne tenyésző mikro- és kevésbé mikororganizmusok.
* * *
Szegény gazdagok
Tegnap eldőlt az EU mandátumok sorsa.
Fidesz 14, Szoc. 4, Jobbik 3, MDF 1.
Szegény szoc.-ok, szegény SZDSZ,
Szegény Lendvai szánalmas szövegével.
Úgy festett, mint Neugebauer Karinthy Tanár úr kérem c. munkájában.
Úgy festett, mint Neugebauer, aki még áll a táblánál, megvastagítja a kettes
farkincáját. Neki még nem mondta a Frőlich, hogy menjen el, ő még felel...
A szocik is felelnek, ha egyáltalán felel itt még valaki valamiért. Idézem a mestert, mert tanulságos:
„...most ott áll [mármint Neugebauer], egyedül a tömegben, mint egy szigeten.
De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre – odvas és
züllött, kitaszított szívvel áll ott –, neki nem mondták, nem mondták [szemben
a szociknak, akiknek már oly sokszor mondták, hogy álljanak föl!]. Ő még felel.
Most végigmenjen, újra, a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva
babrál a táblán, a félbe maradt egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta,
a motor megpattant hengerei fölött. A másik fiú közben már felel [új időknek új
dalai] is. Valami párhuzamos vonalakról beszél – ez is olyan idegen és furcsa...
mint minden... amivel itt évek óta foglalkoznak körülötte... foglalkoznak
vidáman és ruganyosan és hangosan... és amiből ő soha nem fogott fel semmit...
néhány mondatot jegyzett meg eddig, s azokon úszott...
És így áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik
beszél... néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő
tud... néha bátortalanul meg is szólal, abban az illúzióban ringatja magát,
hogy őt kérdezték, de csak halkan [a hazai politikában ennél sokkal rosszabb a
helyzet], hogy ne küldjék helyre... aztán szerényen elhallgat és figyel...
előrehajol, részt vesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő
körül, még súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segítsen, de hogy a tanár
lássa, hogy ő súg, tehát ő tud... Egyszóval: nem adja meg magát. [a kormány se,
teljesen amorális és érthetetlen már-már irracionális módon]
Egyszer aztán minden ereje elhagyja, elhallgat, és még egyszer a katonaiskolára
gondol. Elboruló elméjében, mint távoli szavak, verődnek vissza a zajok... a
kréta ropogása... elfolynak az arcok, és egy pillanatra világosan látja a
végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos
vonalak találkoznak. Látja a végtelent... nagy, kék valami... oldalt egy kis
házikó is van, amire fölül fel van írva: „Bejárat a negyedik végtelenbe.” A
házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán
átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvözlik egymást... a
párhuzamos vonalak, igen... a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet
osztályában, ahová ő soha eljutni nem fog... ama „felsőbb osztály”, melybe
„elégtelen eredmény miatt fel nem léphet” soha.
Nem kellene tanulni Karinthytől?
Utolsó kommentek