Vannak az életnek olyan mondandói, melyekről csak
aránytalanul sok szóval lehetne beszámolni. Meglehet, a szavak plasztikusan
adják vissza az író benyomásait, és valami hasonló érzékelést, belső látást
alakítanak ki az olvasóban, mégis hallatlanul szubjektív műfaj az írás. Azért
az, mert a leíró és a befogadó egymástól különböző struktúrák. Kísérletileg
számtalanszor bizonyították (társasjáték is létezik ilyen), hogy az információk
átalakulnak a befogadás alkalmával. Minden egyes továbbítás tovább torzítja az
eredeti infót. Azt az egy kivételt, amikor a továbbítandó üzenetet
bebifláztatják a küldönccel. És az szóról szóra adja át. Ennek vicces és
primitív formája az, ha a gyereket megkérik, hozzon egy skatulya gyufát, és a
gyerek, hogy el ne felejtse, a boltig váltig mondogatja: mék egy skatula
gyufáér, mék egy sklatula gyufáér, mék egy skatula gyufáér… Ha szellemi
színvonala nem kevesebb ennél, nagy valószínűséggel csakugyan egy skatulya
gyufával fog hazatérni a boltból.
Visszatérve a fotózásra, ennek a műfajnak van egy hallatlan előnye az íráshoz
képest. Amit a fotós láttatni akar, azt fogja látni minden egyes ember, aki
képét megnézi. Mivel a szem igen gyorsan dolgozza fel az információkat, amit
hat oldalon volnék csak képes körvonalazni, azt a néző sokkal gyorsabban
befogadja, ráadásul azt fogja látni, amit a fotós maga. Éppen azt, sőt még
inkább azt, hiszen a fényképész nem biztos, hogy az egész látott világot meg
akarja mutatni. Vágásokat művel, hogy az általa láttatni kívántakat tegye
hangsúlyossá. És ez nagy különbség.
A mai fotók címet is kaphatnak. Ez arra jó, hogy szöveggel is alátámassza a
fotós az általa közölni kívánt valóságot. Mintegy ráerősít a cím a képre, és a
kép a címre. Sokszor úgy vagyok vele, hogy tudom a kép címét, mielőtt módomban
volna lencsevégre kapni. Munkáskezek lesz pl. annak a képnek a címe, mely egy
egész életében testi munkát végző valaki kezét kívánja megmutatni. Még nincs
felvéve.
Korrigálhat is a képaláírás. Van egy képsorozatom bögrékről. Egyik kép bemozdult.
Ki kellett volna dobnom. Ám sötétlilára „színeztem” az egészet, és az elmozdulás
sejtelmessége csak ráerősít a címére: Jó éjszakát!
Hogy miért fotózom?
Azért, mert van, amit olvasni jó, de van, amit látni kell.
Hogyan láttassam a hatvanas évekből itt maradt autóroncsot, mely évről évre
rozsdásabb lesz a kertben? Minden évben kellett volna egy képet készíteni róla.
Ma már nem lehet, mert a kerttulajdonos elszállíttatta régi Kadettjét.
Azért fotózom, mert vannak olyan gondolataim, melyek képekben mondhatók ki
hitelesen. Azért is fotózom, mert szeretném megmutatni, hogy a teremtett
világnak méltósága van, minden rombolás és erőszakos beavatkozás ellenére a Teremtő
szépséges elképzelését tükrözi: azaz saját Teremtőjére reflektál.
Ha hagyjuk.
Ezt szeretném megmutatni az általam felvett képkivágásokkal.
Utolsó kommentek