Mickey webnaplója

A magyar nép zivataros századaiban írta Kölcsey a Himnuszt. Ő ugyan Hymnus-nak hívta, és azzá is lett Erkel zenéje nyomán. Azóta is ezt énekeljük. No, nem végig, hanem jó magyar szokás szerint csak az első versszakát. Ugye azzal indul, hogy Isten, áldd meg a magyart…
De ez az áldás csak olyanra sikerül, amilyenre. Nehéz érteni, miért vette személytelenre, mértéktartóra, de legalább szemérmesre Kölcsey az indítást: Istenünk helyett csak ez áll: Isten. Nem tehetek róla, deista ízét érzem. Isten: Tudjuk, hogy vagy, megindítottad a világmindenséget, és a magasból nézed, miként alakul sorsa. Ezt a távolságtartást mondja nekem a pőre alanyeset használata. Majd nagyon jót kér tőle nekünk: Áldd meg a magyart! Ez meg azt juttatja eszembe, hogy Prohászka mennyit kínlódott amiatt, hogy a magyar ocsmányul káromkodó népség. Meg is írja naplójában az első világháború idején: Nem nyerheti meg a háborút egy ilyen káromkodós nemzet. (Nem is nyerte meg.)
Nincs okom több derűlátásra ma sem. Az erkölcs átalakult, lazult, őszintébb és durvább lett. Már nem illik szépről gondolkodni, nem illik finom dolgokkal előhozakodni.
Arra gondolok: lehet, hogy ma még inkább méltatlanok vagyunk Isten jóságára. És arra, hogy ilyen körülmények között arra sem számíthatunk, amire Kölcsey vagy Prohászka korában. Legalábbis akkor nem, ha földi eszemmel gondolkodom. Marad hát az isteni irgalom. Amikor tehát hozzá fohászkodunk, erre az irgalmas jóságra kellene apellálni, mert a mi igyekezetünk kevés lesz jobb sorsunk kiérdemléséhez. Az irgalmas Istennek szóló invokációhoz stílusosabb volna a Himnusz utolsó versszaka. Mire a költő végigveszi a magyar történelmet, maga is így látja, ezért irgalmasságra kéri Istent. Ennek a pontos megfogalmazása a „Szánd meg Isten a’ magyart” indító sor. A folytatás is reális. Avagy nem hánynak eléggé vészek ma bennünket? Létében érzem fenyegetve az országot. Hogyne kérné: „Nyujts feléje védő kart / Tengerén kínjának. Most bizony ez a helyzet. Hadd idézem az egészet egyben, próbáld dúdolgatni magadban!
Szánd meg Isten a' Magyart
Kit vészek hányának,
Nyujts feléje védő kart,
Tengerén kínjának.
Bal sors a' kit régen tép
Hozz rá vig esztendőt,
Megbünhödte már e' nép
A' múltat 's jövendőt!
Ugye lehetne váltani ma erre?