Egy régi Ludas Matyi-válogatást olvasva (Mit szólsz hozzá, kérlek alássan?...,
1962) az a benyomásom, hogy jól reprezentálják a mai nyolcvanévesek
szófordulatait, akik akkor (1945 környékén) voltak fiatalok.
– „Nem igaz, hogy engem a rendőrség keresett. Ellenben igaz, hogy a rendőrség
nem keresett.” Stb…
– A korabeli disznóságok ma ugyanolyan módon áthatják a
közéletet.
– A korabeli, humorba rejtett egyházellenes kirohanások állandósultak.
– A politikaiak is. Disznó, aki magyar,
mert feltehetően nyilas. Disznó, aki klerikus, mert feltehetően hajlíthatatlan
az ateizmus irányában. Disznó, aki nem kommunista, mert akkor egyértelműen
fasiszta.
– Vannak olyan analógiák, melyek áttehetők a mai korra. Pl. cikizi az egyik
írás az egzisztencializmust. Ma cikizni lehetne a posztmodernt. Még gondolkodom
a témán. A Larousse szerint a posztmodern a modernizmus értékei
(progresszivitás, emancipáció stb.) iránti bizalomvesztés ideje, korszaka.
– Más. A természetfeletti tükröződése a szentek arcáról leolvasható. Vannak
speciális esetei is. Egyszer írtam Mirjana, medugorjei illető arcának
átlényegüléséről látomása idején. Most pedig olvastam Soubirous Bernadette
arcának rezdüléséről egy kortárs szemtanú lejegyzése szerint. Elég hosszú,
holnap szkennelem. Addig türelmet kérek. A századokkal korábbi esemény leírása
kísértetiesen hasonlít az általam vázoltakhoz.
Utolsó kommentek