Szeghy Ernő könyvében
[Gondolatok az élet alkonyán] így fogalmaz: A Szűzanya bár láthatatlan volt a
néptömeg számára – a kis Bernadette szemein keresztül bizonyos tekintetben
láthatóvá lett, ahogyan egy Estrade nevű szemtanú leírja a hetedik jelenést, amelynek
hatására cinikus kételkedőből buzgó hívővé vált.
Korábbi posztjaim egyike a délszláv Mirjanáról szólt, akinek viselkedését,
átlényegülését írtam le az egyik jelenésről készült videofelvétel megtekintése
alapján.
Nos, az alábbiakban rögzített, mintegy 140 évvel korábbi feljegyzés olyan
érzékletesen hasonlít az általam rögzítettekre, hogy Mirjana videóját nézve
nyugodtan alá lehetne olvasni a lourdes-i eseményekről valósi beszámoló
szövegét.
A következőkben szó szerint idézem
Estrade-t.
„Bernadette letérdelt, zsebéből
kihúzta olvasóját, és mélyen meghajolt. Mindezen mozdulatok fesztelenek,
könnyedek voltak, mint ahogy gyerekek tenni szokták, amikor bemennek a
templomba rendes ájtatoskodásukat végezni. Miközben olvasójának első szemeit
eregette az ujja között, tekintetét kérdőleg, türelmetlen várakozás
kifejezésével a sziklára vetette. Egyszer csak mintha villám sújtotta volna,
összerezzent valami csodálattól, és szinte más életet kezdett élni. Szeme
fénylett, csillogott, angyali mosolygás jelent meg ajkain, kimondhatatlan báj
áradt el egész lényén. Lelke, mintha szűk lett volna neki a test börtöne,
szinte erőlködött, hogy kirepülhessen, és ott mondhassa el örömét. Bernadette
már nem volt Bernadette. Egyike volt azoknak a választott égi alakoknak, akiket
a látomások nagy apostola mutat be elragadtatásában a Bárány trónja előtt. Mi jelenlevő
férfiak önkéntelenül, anélkül, hogy gondoltunk volna rá, egészen gépiesen
levettük kalapunkat és meghajtottuk magunkat, akárcsak a legalázatosabb
asszonyok. Az okoskodás órája elmúlt, és mi éppúgy, mint a többi jelenlévők, az
elragadottról a sziklára és a szikláról az elragadottra járattuk tekintetünket.
Semmit sem láttunk, semmit sem hallottunk – minek mondjam –, de amit
láthattunk, megérthettünk, megragadhattunk, tapinthattunk, az az volt, hogy a
titokteljes Hölgy és a szemeink előtt lévő gyermek között társalgás megy
végbe.
A Hölgy
megjelenése által előidézett első elragadtatás után a csodalátó valóban olyan
testtartásba helyezkedett, mint aki hallgatódzik. Mozdulatai és arca csakhamar
a társalgás különféle menetét tükrözhették vissza. Mosolyogva, majd
elkomolyodva, majd helyeslőleg intett a fejével, majd meg úgy látszott, mintha
ő kérdezősködnék. Ha a Hölgy beszélt, a leányka reszketett a boldogságtól, ha
pedig ő közölte vele kéréseit, alázatos lett, és a könnyezésig ellágyult. Egyes
pillanatokban meg lehetett állapítani, hogy a tárgyalás szünetel: ekkor a
gyermek olvasójához tért vissza, de tekintete a sziklán csüngött; mintha félt
volna a szempilláit lebocsátani, nehogy szeme elől tévessze az elragadó
látványt.
Az elragadott leányka rendszerint a
rejtélyes Hölgyhöz intézett üdvözlésekkel végezte imáit. Eleget, talán sokat is
forogtam a világban, de annyi előkelőséggel senkit sem láttam köszönteni, mint
ahogy ezt Bernadette tette. Elragadtatás közben a gyermek időnként keresztet is
vetett, s én még aznap, a barlangból hazamenet mondtam, hogy ha vetnek
keresztet az égben, azt csak úgy vethetik, mint Bernadette.
Az
elragadtatás körülbelül egy óra hosszat tartott. A vége felé a gyermek azon
helyről, ahol imádkozott, térden csúszva odament a szikláról lecsüngő vadrózsa
alá. Ott, mintegy imádást végzendő, lehajolt, megcsókolta a földet, s azután
még mindig térdein, visszament előbbi helyére. Az arcát az utolsó fényözön
világította meg, amely azután fokonként, megrázkódtatás nélkül, majdnem
észrevétlenül csökkent és eltűnt. A csodalátó még néhány pillanatig folytatta
imáját, hanem akkor már csak Soubirous-ék kisleányának barátságos, de parasztos
arcát láttuk. Bernadette végre fölkelt, anyjához ment, és elveszett a tömeg
között.*
A továbbiak folyamán Estrade
megemlíti, hogy ismerte korának legkiválóbb színészeit, többek között a Théatre
Francis sztárját, a világhírű tragikát, Rachelt, de szerinte az ő játéka
élettelen bábszínház volt Bernadette-éhez viszonyítva.
* Vö. A Lourdes-i jelenések. Egy tanú bizalmas emléklapjai. Írta:
Estrade E. J. nyugalmazott főadótárnok. Francia eredetiből fordítva kiadja: Dr.
Horváth Győző, kalocsai kanonok. Kalocsa, 1908. 92–94. oldal.
Végül megjegyzem, hogy korábban volt egy elképzelésem arról, hogy
könyvbe gyűjtsem azokat a személyes beszámolókat, melyeket istenkereső emberek
rögzítettek megtapasztalásaikról. Ezeknek a sorába minden további nélkül
illeszthető volna Estrade beszámolója.
Utolsó kommentek