Mickey webnaplója

Szeghy Ernő könyvében [Gondolatok az élet alkonyán] így fogalmaz: A Szűzanya bár láthatatlan volt a néptömeg számára – a kis Bernadette szemein keresztül bizonyos tekintetben láthatóvá lett, ahogyan egy Estrade nevű szemtanú leírja a hetedik jelenést, amelynek hatására cinikus kételkedőből buzgó hívővé vált.
Korábbi posztjaim egyike a délszláv Mirjanáról szólt, akinek viselkedését, átlényegülését írtam le az egyik jelenésről készült videofelvétel megtekintése alapján.
Nos, az alábbiakban rögzített, mintegy 140 évvel korábbi feljegyzés olyan érzékletesen hasonlít az általam rögzítettekre, hogy Mirjana videóját nézve nyugodtan alá lehetne olvasni a lourdes-i eseményekről valósi beszámoló szövegét.
 A következőkben szó szerint idézem Estrade-t.
„Bernadette letérdelt, zsebéből kihúzta olvasóját, és mélyen meghajolt. Mindezen mozdulatok fesztelenek, könnyedek voltak, mint ahogy gyerekek tenni szokták, amikor bemennek a templomba rendes ájtatoskodásukat végezni. Miközben olvasójának első szemeit eregette az ujja között, tekintetét kérdőleg, türelmetlen várakozás kifejezésével a sziklára vetette. Egyszer csak mintha villám sújtotta volna, összerezzent valami csodálattól, és szinte más életet kezdett élni. Szeme fénylett, csillogott, angyali mosolygás jelent meg ajkain, kimondhatatlan báj áradt el egész lényén. Lelke, mintha szűk lett volna neki a test börtöne, szinte erőlködött, hogy kirepülhessen, és ott mondhassa el örömét. Bernadette már nem volt Bernadette. Egyike volt azoknak a választott égi alakoknak, akiket a látomások nagy apostola mutat be elragadtatásában a Bárány trónja előtt. Mi jelenlevő férfiak önkéntelenül, anélkül, hogy gondoltunk volna rá, egészen gépiesen levettük kalapunkat és meghajtottuk magunkat, akárcsak a legalázatosabb asszonyok. Az okoskodás órája elmúlt, és mi éppúgy, mint a többi jelenlévők, az elragadottról a sziklára és a szikláról az elragadottra járattuk tekintetünket. Semmit sem láttunk, semmit sem hallottunk – minek mondjam –, de amit láthattunk, megérthettünk, megragadhattunk, tapinthattunk, az az volt, hogy a titokteljes Hölgy és a szemeink előtt lévő gyermek között társalgás megy végbe.
A Hölgy megjelenése által előidézett első elragadtatás után a csodalátó valóban olyan testtartásba helyezkedett, mint aki hallgatódzik. Mozdulatai és arca csakhamar a társalgás különféle menetét tükrözhették vissza. Mosolyogva, majd elkomolyodva, majd helyeslőleg intett a fejével, majd meg úgy látszott, mintha ő kérdezősködnék. Ha a Hölgy beszélt, a leányka reszketett a boldogságtól, ha pedig ő közölte vele kéréseit, alázatos lett, és a könnyezésig ellágyult. Egyes pillanatokban meg lehetett állapítani, hogy a tárgyalás szünetel: ekkor a gyermek olvasójához tért vissza, de tekintete a sziklán csüngött; mintha félt volna a szempilláit lebocsátani, nehogy szeme elől tévessze az elragadó látványt.
Az elragadott leányka rendszerint a rejtélyes Hölgyhöz intézett üdvözlésekkel végezte imáit. Eleget, talán sokat is forogtam a világban, de annyi előkelőséggel senkit sem láttam köszönteni, mint ahogy ezt Bernadette tette. Elragadtatás közben a gyermek időnként keresztet is vetett, s én még aznap, a barlangból hazamenet mondtam, hogy ha vetnek keresztet az égben, azt csak úgy vethetik, mint Bernadette.
Az elragadtatás körülbelül egy óra hosszat tartott. A vége felé a gyermek azon helyről, ahol imádkozott, térden csúszva odament a szikláról lecsüngő vadrózsa alá. Ott, mintegy imádást végzendő, lehajolt, megcsókolta a földet, s azután még mindig térdein, visszament előbbi helyére. Az arcát az utolsó fényözön világította meg, amely azután fokonként, megrázkódtatás nélkül, majdnem észrevétlenül csökkent és eltűnt. A csodalátó még néhány pillanatig folytatta imáját, hanem akkor már csak Soubirous-ék kisleányának barátságos, de parasztos arcát láttuk. Bernadette végre fölkelt, anyjához ment, és elveszett a tömeg között.*
A továbbiak folyamán Estrade megemlíti, hogy ismerte korának legkiválóbb színészeit, többek között a Théatre Francis sztárját, a világhírű tragikát, Rachelt, de szerinte az ő játéka élettelen bábszínház volt Bernadette-éhez viszonyítva.
* Vö. A Lourdes-i jelenések. Egy tanú bizalmas emléklapjai. Írta: Estrade E. J. nyugalmazott főadótárnok. Francia eredetiből fordítva kiadja: Dr. Horváth Győző, kalocsai kanonok. Kalocsa, 1908. 92–94. oldal.
Végül megjegyzem, hogy korábban volt egy elképzelésem arról, hogy könyvbe gyűjtsem azokat a személyes beszámolókat, melyeket istenkereső emberek rögzítettek megtapasztalásaikról. Ezeknek a sorába minden további nélkül illeszthető volna Estrade beszámolója.