Az ember hajlamos minden pozitív dolgot magának tulajdonítani, a negatívakat pedig elhárítja magától. Nézzünk csak meg egy régi brigádnaplót. Mi minden van ott összehordva. Vagy olvassuk el egy közismert személyiség önéletírását. Kiderül belőle, hogy a nap azért kelt föl, mert ő elrendelte neki. A valóság azonban olykor szöges ellentétben áll a leírtakkal.
Ma reggel – meg nem tudom mondani, hogy miért – egy kb. 30-40 éves élményem tolakodott elő. Egy régi munkahelyi élményem. Akkoriban középvezető voltam. Ez vállalati osztályvezetést jelent. Egyik baptista kolleginám, mondjuk Anikó, szeretett volna részt venni egy nemzetközi baptista konferencián. Útlevélért akkoriban a vállalat ajánlásával lehetett folyamodni a belügyi szervekhez. A Nyugatra szólóhoz pláne. Az ajánlás velem kezdődött. Természetesen javasoltam tisztességes munkatársam kérését. A személyzetisen azonban már fennakadt. Kiderült: azért, mert firtatta, hogy miért is akar utazni Anikó, aki – őszinte és nyílt ember lévén – őszintén és nyíltan megmondta hogy miért. Nem is kapta meg a naivul remélt támogatást. Magam valamiért bementem a személyzetishez, és rákérdeztem, hogy miért tagadta meg támogatását. Vöröske, a személyzetis azt mondta nekem: Azért, mert Anikó kiutazása veszélyt jelentett volna a szocializmusra nézve.
Ilyen állapotok „uralkodtak” akkoriban itthon.
Hányszor hallottam Nyugaton élőktől, hogy többet tettek az országért onnan, mint ha itthon lettek volna. Nem tehetek róla, egy hasonlat motoszkál bennem: az apás szülésé. Nagyon kedves az apától, hogy megpróbál „részt venni” a vajúdásban. Ám nem fog sikerülni. Nagyon szép dolog a részvét, szép dolog a részvétel iránti vágy is. De az apa nem vajúdik. Még ha szeretne, akkor se, legfeljebb megtörli a vajúdó homlokát.
Ha megkérdezed: kik vettek részt az 56-os forradalomban a magyarokon kívül (a magyarok oldalán), azt mondom: a lengyelek közül azok, akik vért adtak és akartak eljuttatni Budapestre, és azok a spanyolok, akik fegyverrel akartak részt venni a harcokban a magyarok oldalán. (Mint kiderült, az E. Áll.-k eredményesen meghiúsította a status quora hivatkozva.) A többiek legfeljebb drukkoltak, legfeljebb egy-egy tiszta szándékú imát intéztek a Teremtőhöz, de a vajúdásban nem vettek részt. Még a szándék szintjén sem.
Óvatosságot ajánlok mindenkinek, aki azt hiszi, hogy valamire jó szándékkal gondolni, valamiket tenni, azonos azzal, mint nyakig benne lenni a lekvárban. És nem azért mondom ezt, mert én itthon voltam, hanem azért, mert ez az igazság.
* * *
Tegnap azzal fejeztem be a posztot, hogy a mókusok nem álltak kötélnek, nem hagyták lefotóztatni magukat. Ám később sikerült lencsevégre kapni a fürge jószágokat. Két felvételt tettem a fotóim közé arról, ahogy a Sodrás utcai fákon dzsambáznak föl-alá az evetkék.