Tegnap a lélek foghatatlansága foglalkoztatott este. Amikor szépen szólítottak meg egy nőt régen, azt mondták neki: Lelkem és: Szentem-lelkem. Ma már csak egy miseválaszban ölt formát a szó: „és a te lelkeddel”, de ekkor sem gondolhatjuk komolyan, mert előtte ez áll: Az Úr legyen veletek. Erre a normális válasz – Veled is! – volna.
Mindenesetre megfogott a lélekről való gondolkozás. Hiszen
1. Az Isten lélek!
2. Belőlünk is csak a lélek szüremkedik odatúlra, hogy valamiféle éteri testet öltsön magára. 3. Vannak, akik a szellem fogalma mellett kardoskodnak – a lélek és test fogalmakon kívül és túl.
Megvallom minden ógörög eredete ellenére nemigen akarok kezdeni vele semmit, hiszen a lélek végtelen. Beleférnek különféle bugyrok, pl. szellem, de minek.
A lélek emberségünk közepe és legmélye. Erre van „installálva” egész testi mivoltunk. De csak az tud megmaradni belőle, amely Istent befogadja, s viszontszereti őt s mindenkit. És ez még mindig csak elmélet. Meg az is, amiről egy beszélgetésben tegnap szó esett:
Bár tudnánk, mit kíván tőlünk az Isten:
Álljunk ki az utcasarkokra hirdetni az igét, vagy éljük meg, ami nekünk rendeltetett, és bízzuk a világ Ómegapontba való fejlődését, annak ütemezésével együtt arra, akinek a gondolatai nem a mi gondolataink, útjai nem a mi utaink.
Ezek a meglátások ébrenlétemben értek még.
Aztán egyszer csak eljött az alvás ideje.
Azt álmodtam – többek között –, hogy valamiféle lény: angyal-e, vagy nem, nem tudom, elfogadott. Azt éltem meg, hogy teljesen belelát emberségem legmélyébe. Megérintett, és ez az érintés énem tökéletes elfogadását jelentette számára. Most azt is írhatnám, hogy gyönyörködött abban, amit-akit látott. Boldog volt és boldogsága által boldogított. Elég nehéz ezeket szavakkal körbejárni, de talán kitetszik belőle, hogy meglehetősen ritkán találkozik az ember azzal, hogy saját lényének egyediségét, fontosságát, értékességét egy másik lény tükrözi vissza. Nagyon intenzív megtapasztalás ez.
Mondanom se kell, hogy mindenkinek ugyanilyen értékes, csillogó, gazdag és szeretetre váró, vágyó, annak visszaigazolására vágyó lelke, embersége van.
Aztán felébredtem.
Ébredés óta hiányzik valami, valaki, valakik, mindenki, az összes angyalok és szentek, maga az Isten, hogy folytatódjék a visszajelzés.
Nem gondolom, hogy idealizmus volna ez, inkább olyasmi, mint Jákob álma, mint oly sok másvalakinek a megtapasztalása.
Olyasmi, ami erőt ad átlátni a szürkeségeken, ocsmányságokon, ami vigasztal a mindennapok során, és a közönséges tapasztalatok mögött megsejteti az örökké tartó szépet, boldogítót, reményteli valóságot, örökös örömök országát, amelynek soha nem lesz vége.
Fotóim: +3 db
Utolsó kommentek