Mickey webnaplója

Objektív, hogy hatalmas munkát végeztem, aminek az ellenértékeként több mint egy milláért vettünk egy Mitsubishi Coltot évekkel ezelőtt. Semmi panaszom nincs is rá. Talán csak annyi, hogy nem cseréli le egy gomb megnyomása után a nyári gumijait télire. Idősödvén sokat segít el-elmenni oda, ahova gyalog fáradságos volna, s hétvégeken a nagyobb bevásárlások alkalmával is, amikor a cipelés addig tart, míg berakodunk, és míg az utcáról felhordjuk a szajrét.
Mi történt szombaton? A szokásos. Leparkoltunk az üzletközpontnál, és bevásároltunk. Elég hosszan, elég sokat. Majd a rakott kocsival elindultunk a parkoló második traktusához, az „egér” jelűhöz. Második sor jobbra. Ide parkoltunk – állapítottuk meg mindketten. Megyünk a baloldalon, ahová leraktuk a kocsit. Minden hely foglalt, de egyik autó sem hasonlít a miénkre. No eddig tart az objektív.
Szubjektív, hogy a felismerés kisebb egzisztenciális válságot jelent. Ennek során meg kell érteni, és valahogy feldolgozni a tényt: „Itt állt a házam – mondta Füles –, és immár nem áll itt semmi” – hogy a Micimackóból idézzek. Mert állítjuk: itt állt a kocsi, de itt most más autók állnak, a miénk meg nem áll itt. Azonnal megindul az agyam.
– Kihez forduljunk? Szemtanúja volt-e, s ki volna az?
– Mobilon jelentsük a biztonsági őröknek a lopást, s a rendőrségnek?
– Ugyancsak mobilon hívjunk taxit, mert valahogy haza kell cipelni a rahedli árut.
Kitérők: 1. Vagy tíz éve még a Meinl előtti parkolóban a kocsihoz toltuk a vett cuccokat, majd a placcon árusító zöldségestől vettünk még egy zsák krumplit. Mire odafordultunk a Wartburghoz, hűlt helyét találtuk a bevásárlókocsinak. (Bukta 6500-ért). De az autó megvolt.
2. Az egyik kollága vezette céges VW-t épp mostanában lopták el, de annak volt CASCO-ja, a miénknek meg nincs.
A történet folytatódik.
– Átvillan a fejemben: Végül is megtakarított pénzünkből egyelőre futná egy másik használt verdára, ha úgy adódik.
– Igen megalázónak élem meg, ami történik. A tehetetlenség keserűsége az, ami felkavar és leizzaszt. Nem tehetek semmit, hogy ne így legyen.
– De tehetek. Ilyenkor mindig felkiáltok magamban, most is ezt teszem: „Te vagy, Uram én reményem.  Ne hagyj soha szégyent érnem!” (Ez a Te Deum vége, igazából zsoltárvers)
Még ez szól bennem, amikor az első sorba átmutat a feleség: – Nézd, mégse ide álltunk, mert az első sorban – hátrább ugyan –, de találtál helyet.
Csakugyan.
Mindketten rosszul emlékeztünk rá, hogy hol hagytuk az autót.
Merthogy változatlanul ott állt a Colt.
Tényleg, miként Füles háza is az erdő túlsó oldalán.
Gondolj, amit akarsz.
Én is folyton gondolkodom.