Eljött, itt van, aki mindig is itt volt, csak mi csatangoltunk el olykor-olykor nem is kis időkre.
Ez többé nem fordulhat elő. Mert rajta kívül nem adatott más név az égben, akiben üdvösségünk volna. Ezt is kétezer év óta tudjuk Pétertől.
Most már csak egyre jobban jelen kell lennünk. Ez a szegényeknek jobban megy, mert jövőjük nincs, múltjukkal foglalkozniuk pedig nem érdemes, marad a jelen.
Olyan ez mint a zenehallgatás. Csak a jelenben tudod átszürcsölni az éppen hangzó zenei folyamot. A következő taktus még nincs itt, bár többé-kevésbé kiszámítható a ritmus és a dallamív, az elhangzott pedig már bennem él, belülről szól, bennem hagy nyomot a jelenből a múltba áttűnve.
Tehát a szegény a jelenben él, mert nincs gondja a jövőre, és nem számol a múlttal se. Igazolják ezt az indiánok, de India páriái is.
Önmagában ez nagyfokú naivitás, de Vele együtt nem az, hanem az élet megragadása, a pillanat megragadása. Szegénnyé kell hát lennünk, ha gazdagok már voltunk, mert az nem vezetett eredményre, az nem vált be. Igazán csak a gazdag tud szegénnyé lenni, mert választási lehetősége van. Az ínséges nem választja az egyszerűséget, hanem állapotszerűen és kivédhetetlenül veszi körbe.
Mostanában Dél-amerikai szegényekről olvasok, innen ezek a gondolatok.
Ha nem tetszik a szegénység, helyettesítsed az egyszerűségre való törekvésre, és máris képben vagy.
Ld. még a jezsuita TávlatokIV. számában megjelent Hafenscher-cikket (Egyszerű karácsonyt!)
Ma egyebekben egy különleges zenei élményben volt részünk a misén. Az orgonista egy végletekig átrajzolt dalt adott elő. A hol konszonáns, többnyire pedig disszonáns hangfürtök egymásba tűntek, mint a váltókon áthaladó vonat teszi, amikor egy előre megalkotott terv szerint váltja a sínpárokat, hogy valahova megérkezzen.
De úgy is hallottam a darabot, netán improvizációt, mintha kaleidoszkópban kezelte volna, és kezében lassan-lassan elfordítva a hengert más és más alakzatokká állt volna össze a folyamatosan változó színorgia.
Még másképpen leírva: hol konvergens, hol divergens hangzásokkal találkoztunk. Ebből a tarka kavalkádból bontakozott ki a dolog végén kétütemnyi – a Stille Nacht dallamának lezárása.
Akkor esett le a tantusz: Lehet, hogy végig azt hallgattuk, fel nem ismerve amannak fahéjas, vaníliás, polgári békét sugárzó, karácsonyi meghittségét.