Mickey webnaplója

Tegnap ellátogattak hozzánk Ági és Zoli. Sokféléről beszélgettünk, többek között arról, amit már régen elfelejtettem: Kb. húszéves koromban a Goldbergerben dolgoztam egy évet. Onnan kidobásra ítélt nagy és erős nejlonzsákokat hoztam haza kimosva, szépen összehajtogatva. Itthon aztán megrángattam, hogy telimenjen levegővel, száját hermetikusan bezártam, és a gyerekek boldogan ültek a hosszúkás és elég magas hengereken. Magam meg azon törtem a fejemet – mondja Ági –, hogy ülőbútorokat kellene gyártani műanyagból. Sokkal később forgalomba is kerültek, elsősorban puffok, de vízzel töltött ágyak is. Lám, koromat meghaladva sokkal hamarabb megálmodtam ezeket a zsebben hordható ülőalkalmatosságokat. Hogy erre az általam zömmel elfelejtett valamire emlékeztettek, felötlött bennem, hogy VASÉRTes koromban meg az foglalkoztatott, hogy a házak falát színváltó vakolattal kellene bevonni, mely melegre kivilágosodik, hidegre megsötétül. Nagyjából nyáron hővisszaverő, télen pedig hőelnyelő feladatot látna el. Az ötlet nem reménytelenül hamis, hiszen egyes fém játékautók változtatják színüket, ha megfagyasztjuk, illetve ha megmelegítjük őket.De elképzeltem ugyanezt zsaluzat alkalmazásával is. Télen sötét színű oldalát mutatná a házat határoló zsalu, nyáron hófehéret. Elképzeltem aztán olyan toronyházakat is, melyeknek fényvisszaverő ablakai egy parabola görbéje mentén vannak beállítva az épületen. Ezek egy fókuszba tükröznék a napsugarakat, és egyfajta napkohóként segítenének hasznosítani a napenergiát.
Mikor az osztályvezető kolleginának elmeséltem ötleteimet, azt mondta (hangja máig a fülemben cseng): Miklós, neked nem itt kellene dolgoznod!
Szavai próféciának bizonyultak, állást változtattam.
Egyet azonban sohase tanultam meg: hogy hogyan kell mecénást találni ötleteimhez, aki a kivitelezésben, menedzselésben, kísérletekben vagy csak anyagiakban segítene.
Mindezek felötlődtek bennem séta közben, s mivel kutyám továbbra sincs, fényképezőgépemet vittem magammal sétálni.
Készítettem egy képet Mica óvodájáról, a Duna-parton egy letűnt stílusú épületről készítettem két képet, valamint egy régi típusú öntöttvas nyomóskútról, mely ma is működik. Stílusosan „szakálla” is van, hogy a ráakasztott vödör le ne csússzon, miközben gazdája a kút nyelét nyomja. A lovas kocsik korszakát idézi ez a kút. Mi is ittunk nyomóskútból gyermekkorunkban, s hogy ne kelljen nyomni, alkalmas vasdarabot kerestünk, hogy helyettünk az dolgozzon.
A nyomókar és a kút között keletkező résbe kellett dugni ezt az alkalmatosságot, melyet mi „kútkulcs”-nak neveztünk.