Ma három órát barangoltam. Jó, vegyük le belőle a buszon töltött 35 percet. De akkor is.
Régóta hajt a vágy, hogy megnézzem közelebbről is a Megyeri hidat. Magammal vittem hát mindent tudó fényképezőgépemet, csak azt nem tudtam róla, hogy az akksi gyengélkedik benne. Azért készítettem egy rakat fotót, de zoom-olni egyáltalán nem tudtam. Így, ezt tudomásul véve gyártottam az adott képkivágású képeket. Ű
(Feladat, beszerezni egy pótakkut, melyet feltöltve magammal viszek.) Ha kell, cserélem, és kész.
Minden olyan bonyolult.
A kisebb gép pl. 4 cerkakkuval működik. Amikor akkui töltő után kiáltottak, megtöltöttem a négyosztatú töltővel. Visszapakolom a gépbe az elemeket, melyek elég rövid idő alatt megadták magukat. Hinnye, a mindenségit, hát egy nyavalyás akkut se tudok rendesen megtölteni. Nézem a töltőt: az oldalán van egy jellegtelen kapcsoló. Ez állítja kettő- vagy négyakkura a masinát. Kettőn állt, mikor én négyet reméltem tölteni. Ez nem egy egyedi előfordulás.
A komfort rabszolgákká tett bennünket! Alig győzzük lihegve a lépéstartást.
De nem erről akartam szólni. Menjünk sorjában. A 34-es busz kivisz Békásmegyer északi oldalára. Onnan már ingere támad az embernek elgyalogolni az új hídig. Először is kimentem a Dunához. A gát a szokott szépségű perspektívát nyújtotta. Ismerem a környéket, számtalanszor bicikliztem itt az elmúlt húsz év alatt. Első dolgom volt az Ezüsthegyi patak mentén elmenni a hidacskáig. Onnan szép kilátás esik Budakalászra, a félig-meddig hegyre épült településre. Skandináviát idéző slank tornyocskával ellátott, szép templomát megpróbáltam lekapni. Vagy negyven éve a regnum nagycsütörtök éjjel itt virrasztott. Különféle elmélkedések hangzottak el. Kati húgom azt mondta, hogy csak egyre emlékszik, de nem tudja, hogy ki volt előadója. Mondom, én is ott voltam, s a hétköznapi jóságról beszéltem, mely ráfér a világra, mert ma csaknem olyan kegyetlen, mint ezelőtt majd kétezer évvel ezelőtt, Krisztus korában. – Hát te voltál? – a visszhang miatt talán, de nem ismertem meg a hangodat – tört ki lelkesen húgom. Eszerint az én elmélkedésem tetszett neki.
A hidacskától kifelé azelőtt vad préri volt, olykor birkanyájjal, olykor csak elvadult kutyákkal. Egyikük elég sokáig kísért annak idején, amikor ott cangáztam. Ma már más a helyzet. A hídépítés belegázolt a tájba, s messze űzte a kóbor ebeket is. Eggyel se akadtam össze. Eljutottam hát kb. 20 perc alatt a Megyeri hídhoz. Jól odalátszik Szentendre, a Kőhegy, készítettem is róla egy távoli képet, a hídról meg elég sokat. Majd visszakanyarodtam. A Kedves utca attól kedves, hogy új híd ide vagy oda, máig sincs flaszterozva. Sóderes, latyakos utcácska. Elég sok ház eladó. Nem csoda, a szélirány miatt megkapják a híd légszennyezését, és zaját is, a műanyag zajvédő ellenére. A szélső háromszintes házat pl. 40 millára taksálja a gazdája. Nem hiszem, hogy ennyiért ott most el fog kelni. Lementem a Duna-sétányra, ahonnan még néhány képet kattintottam a hídról. Majd a martszakaszon a gát alatt is fotóztam, többek között egy családot. Egy férfi és egy nő, meg egy kisgyerek alkotta az együttest. A part mellett úszkáló kacsák is figyelték, hogy a papa hogyan kacsáztatja a kavicsokat a folyó vizén.
A többi nem túl érdekes. Bírtam szusszal lefelé, bírtam felfelé is. Hazajöttömben lekaptam vászonkalapomat is, és termo-szvetterem alatt megizzadtam. Most töltöm az akkut, s amint kész leszek vele, felrakom a képek közé a zsákmányt.
Addig elmondom, hogy nekem eleve nagyon tetszenek a hidak. Azért tetszenek, mert mindegyik összeköt két települést, két partot, két országot, két magaslatot egy völgy, egy szakadék felett.
A kilenc éve épült meg a Mária Valéria-híd újra. Akkoriban írásban méltattam. (Ld. blogomban a 2008. október 29-i posztot, mely a 2001-ben keletkezett írást [Összekötő kapocs] is hozza.) Két ország EU-s pénzből megalkotta az összeköttetést. Nagyon szívem szerint való volt ez a műtárgy. A polgári kormány lemondása idejére esett a Lágymányosi-híd felépülte. Szent László-hídnak szerették volna, de Ráday Mihály javaslatát fogadták el, így lett Lágymányosi-híd. (Demszky mindenféle őrültségnek elmondta, majd immár a Horn-kormány idején büszkén gurítgatta rajta a hordót.) A Dunaföldvári hidat kétszer adták át. Egyszer a szocik, másszor a ténylegesen építtető OV.
Nézzük a mai hidakat. Csalódást keltett bennem – az elsőként csodált Északi Összekötő-híd –, hogy az egyik hídalkatrészt gyártó Kft. a régi híd anyagát használta fel az újba való beépítés céljára, lefestette, és újként kért érte fizetséget. A Megyeri-híd, mely gyönyörű mérnöki alkotás, ugyancsak botrányoktól volt hangos. A vállalkozókat nem fizette ki teljesen a megrendelő. Ez persze a hídon nem látszik, de rossz szájízű a maga módján.
Utolsó kommentek