Mickey webnaplója

Annyian és annyiszor emlegették Ottlik Géza könyvét, hogy idén, az év elején elolvastam az Iskola a határon c. regényt, mely talán nem is csupán az, hanem az író és műfordító saját életére való visszaemlékezésének regényes formában való lenyomata.
Nem akarom minden benyomásomat elmondani erről a könyvről, legyen elég annyi, hogy leginkább a Legyek ura c. regényre emlékeztet hangvétele és a benne történő események elementáris kegyetlensége.
Igazából létezik az iskola ma is – Kőszegen. Létezik, és a maga módján rendezett, ápolt hely (legalábbis az enteriőrjéről készült fotók ezt mutatják). A regényben találkoztam a francia eredetű esztrád szóval (fejezetcímben és szöveg közben is ismételten előfordul). Bennem a szó zeneszámokat és zenekarokat idéz vagy 50–60 éves távolságból. Igen, mert a rádió a Rákosi időkben a mozgalmi nóták, a népdalok, az operettek betétdalai mellett többnyire esztrád műsort közvetített, melyet természetesen esztrád zenekarok játszottak, és mely műfaj mindig is idegen volt és maradt nekem. Üres csillogás, idegesítő darabok, hangszerelés és interpretáció. Nem szerettem hát az esztrád zenét. Ma is inkább csak tűröm a műfajt, tudomásul véve, hogy ilyen is lehetséges, és biztos akadnak, akiket elszórakoztat ez a nekem alig valamit nyújtó műfaj.
Nos a regénybeli esztrád nem zene, nem is zenekar, hanem a szó eredeti értelmét hozza vissza: Ugyanis emelvény, kis színpad, dobogó, szeparé a nagy étteremben, díszteremben, ahol persze nemcsak étkezni lehet, mint a regényben, hanem előadni, zenélni is.
Ha idáig hajlandó voltál elolvasni a posztomat, figyelj még két percig, mert most jön a lényeg. Elvira és Miklós esküvője után csaknem biztos, hogy ebben az épületben, ebben a teremben, eme regénybeli helyszínen lesz a lagzi.
A laza tervek szerint itt lehet műsorozni is, az esztrádon, és étkezni ugyanott vagy a nagyméretű, kényelmes kőszegi intézményben. Akik látták, ideális helyszínnek nevezik.
Azt írtam: majdnem biztos. Oka: Folynak az egyeztetések. Úgy tudjuk, az időpont megfelelő, a terem szabad, az ellátás jó, minden igényt kielégítő.
Ha most sikerült felcsigáznom az érdeklődéseteket, olvassátok el a regényt, és ne riasszon el benneteket a száz éves eseménysorozat, mely összezárt fiúk félkatonai-jutasi módszerekkel történő nevelésének hétköznapjait fogalmazza meg.
Ma nem így van, nem ez van, jó hangulatú lakodalom ígérkezik falai között.
De ha már egyszer egy könyvből ismert épület így keresztezi életünket, hadd emlékezzek meg arról is, hogy amikor a jezsuitákhoz kerültem, a róluk szóló könyvsorozatból értesültem többek között arról, hogy Kaposváron kollégiumuk volt, melyet persze Rákosiék elkommunizáltak, s mely a rendszerváltás után visszakerült egyházi tulajdonba. Egy alkalommal Kaposvárra indultunk lelkigyakorlatra. Egyre inkább kezdett derengeni, hogy ez vagy ugyanaz az épület, amelyről olvastam, vagy igen hasonló hozzá.  
Varga Laci, akihez igyekeztünk, elmondta, hogy igen, azonos a jezsuiták által egykor fenntartott épülettel. Ma is kollégium üzemel benne iskolaidőben.
Ilyen kicsi a világ, ilyen szituációkat produkál az élet.
***
Ma olyan meleg indul, amikor felfüggesztem átmenetileg a kinti mászkálást. Inkább a lakás hűvösében járkálok, amennyit csak tudok, mert nem kívánok napszúrást kapni. Kora reggel kimentem az erkélyre, kicsit csendben lenni. Egy gyíkocska „pihent” a függőleges falon. Mivel reggel viszonylag hűvös van, a kis hüllő még nem igazán fürge – gondoltam, és egy jó makró érdekében beosontam a fényképezőgépért. Tévedtem. Visszatérve hűlt helyét találtam.
A hüle hüllő elmenekült.
***
Tegnap viszont olyat láttam élőben, amilyet korábban csak rajzfilmen. A hídról letekintve egy kismacskát látok, amint mellső mancsaival a Dunában kotorász, mégpedig észvesztő tempóban. Egy kishal dobta fel magát, melyet a macska azonnal elkapott a szájával, s vitt boldogan a partra. Még sose láttam, ami most a szemem előtt beigazolódott: a macska csakugyan tud halászni.