Mickey webnaplója

1953 a csengőfrász ideje.A szerzetesrendeket már feloszlatták, az egyházi iskolákat rég államosították, Mindszenty börtönben, a légkör nyomasztó, A pribékek, besúgók fáradhatatlanul munkálkodnak. 1953-ban kezdtem iskolába járni.
Kelenföldön az Albert utcában, a patak közelében laktunk a 139. szám alatt, az Albertfalva kitérő magasságában, ott, ahol a sebesvonatnak titulált HÉV nem állt meg, csak eggyel beljebb és eggyel kijjebb. A kitérő onnan kapta nevét, hogy volt ott egy holtvágány, a 35-ös „stuka” végállomása, s amelyen olykor megjelent egy a szokásosnál is ócskább villamos, a Szabó Ervin K. mozgókönyvtára. A tér árokpart menti sarkán kocsma volt [pontosítsunk: a vendéglátó-ipari vállalat …. sz. üzemegysége], a megállóban trafik, amelyben egy időben apai nagyanyánk árusított kp.-re és hitelre eladdig, míg be nem fuccsolt. A Csurgói útig Novákék kukoricása tartott, az út túlsó felén borotvált az Angyal borbély. A tér Duna felőli részén működött egy szuterén boltocska, egy tejcsarnok. Mi így hívtuk, noha amikor már olvasni tudtam, a legnagyobb elképedésemre ez az értelmetlenség virított a cégtáblán: tej-tejtermék.
A téren olykor megállt egy zárt lovas kocsi, folyton csöpögött a víz a repedésein. A jeges. Persze a hajtó interpretálásában ez kb. így hangzott: Jegeeeeeeeeeeeeees!!!
Egy tábla jég 7 ft-ba került, de senki nem kapott egy táblát (négyzetes hasáb volt igazából). Nem vehetett, mert csákányával a jeges ember ügyesen felaprította, és kb. 10-12 forintot árusított ki egy táblából. A vödrökkel sorban álló asszonyok pedig boldogan vitték a jégdarabokat jégszekrényükbe, melyben csakugyan a jég hűtötte nyári melegben az élelmiszereket. Mi is ott ólálkodtunk, mert mindig találtunk kisebb szilánkokat a macskakövön, melyet felkaptunk, hogy élvezzük a kánikulában az ingyen hideget.
Persze nem a térről akartam írni … apropó írás. 363-as acél tollheggyel írtunk, melyhez fa tollszár tartozott és üvegben az „újkék” tinta. Egyszer a házmester valamiért behívott magához, és megkérdezték, hogy hogy megy a tanulás. Már tudok írni – mondtam. Na, írjál valamit – nyomta a kezembe a papírt és a tollat Tóth bácsi. Én meg írtam. Az öreg odaszólt az annyuknak. Te, ez a gyerek zsinórírással ír! Nem is tudtam, hogy így írok. Mi úgy tudtuk, hogy kötött betűkkel rójuk a papírra az ákombákomokat. 
Az én ákombákomjai mindig is nagyon csúnyák voltak. Hogy ne lettek volna azok. Balos orientáltságom ellenére jobb kézzel követelték az írást. Ez annyira hatásos, mint balmenetes csavarra erőszakkal jobbmenetes anyacsavart passzírozni valahogyan.
Mivel a grafológusok sokféle következtetést levonnak az írásképből (csak ránéznek az írásra, és a tartalom elolvasása előtt tudják, hogy mi lakik bennem), sose adtam oda kézírásomat ezeknek az ítészeknek, mert attól tartottam, hogy egészen hülyének fognak tartani. Persze meglehet, hogy csak legyintettek volna: Na! Szerencsétlen, ezt is jobbkezes írásra szoktatták.
Szertelen gondolataim most másfelé kanyarodnak. (képzettársítás)
Az ember apró jelekből következtetéseket von le. Pl. feltárcsázom Franciaországban élő lányunkat, és az első váltott mondat után hallom a hangján, hogy nincs semmi különös esemény, mert hangja a szokott: se nem zaklatott, se nem is túlpörgő. 
Most abba kell hagynom az írást, mert kimegyek T. elé a HÉVhez. 
(Fotók is készültek a konyháról és kardvirágokról. Fotóim, etudes)