Mickey webnaplója

Az első gyerekkorról bőven írt Karinthy. A bukott férfi (Neugebauer) visszamegy az iskolába nyáron, mert beszélni akar Frőlichhel, amiért is az megbuktatta. Előzetesen lefolytatja magában a megbeszélés témáját. Mindent pontosan eltervez, a szófordulatokat is beleértve. Pl.: „Beszéljük meg ezt a dolgot, mint férfi a férfival.” Aztán…
Jön a szembesülés, mert a folyosón csakugyan megjelenik Frőlich.
– Nááá, maga az a fiatalember, akit megbuktattam?
– Igenis, tanár úr.     
– Na, csak készüljön a pótvizságra.
– Igenis, tanár úr.
(Frőlich el.)
A második gyerekkor hasonló.
Eltervezem, hogy beszámolok az orvosnőnek arról, hogy egyik éjszakám heves szívdobogással telt el, csak hajnalban tudtam elszenderedni. És még szerencse, hogy élve ébredtem. Eltervezem, hogy megkérdezem a véleményét róla, hogy a marék gyógyszerem mellett van-e lehetősége és értelme annak, hogy Béres-antifront-cseppeket vegyek be, mert láthatólag megdolgoz a front vénségemre.
A rendelőben várok soromra. Egy pasas markában 15 recepttel jön kifelé, elbúcsúzik, majd visszajön reklamálni, merthogy valamit nem írt fel neki a doki. Elmagyarázzák neki, hogy mi a helyzet. Pasi el, majd megint visszatér. Még mindig úgy véli, valamivel tartozik neki az orvosica. Amikor nyílik az ajtó, megint besurran, és elég gyorsan végez(nek vele). Lassan sorra kerülök.
Az orvosnő megelőz kérdéseivel:
– Na, hogy van Gyorgyovich úr, méri a vérnyomását?
Én töredelmesen bevallom, hogy nem, mert akkor se mernék többféle gyógyszert beszedni, ha magasat mérnék. Hozzáteszem, hogy persze megint megígérem, hogy szorgalmasan fogom mérni. Ő persze azonnal megteszi. (Várakozás közben fülcimpámat többször megérintem. Langyos. Ez kb. 150-es tenzióra utal.) A doktornő 145-öt mér, és meg van elégedve vele. Ez még elmegy. Majd azonnal megkérdezi:
– Mikor volt kardiológusnál.
– Márciusban a kórházban.
– Minden évben menni kell, megnézetni, nem változott-e a helyzet. És mondja csak, vért mikor vettek magától.
– Két hete.
– Rendben van. Nos, hogy van a kedves felesége?
Mondom neki, hogy hogy van. Viszont kérdem:
– Felírná-e a fiamnak is a szokásos pirulákat?
– Persze, nagyon szívesen. Gyorgyovich úr, mondja, dolgozik még?
– Igen, de távmunkában.
– Hát az kitűnő. Fele strapa, fele stressz. Gratulálok – mondja.
Még megemlítem neki, hogy az iménti pasas, remélem, nem tesz több látogatást recept ügyében.
– Feltehetőleg nem – válaszolja –, nem volt igaza egyik esetben sem, csak vagy nem tud olvasni, vagy pedig ismételten felületesen nézte meg a vényeket.
Én örömmel veszem tudomásul, hogy nincs kórosan magas tenzióm, és örömmel veszem át a salátahalmazt, a vényeket, melyek negyedévre ellátnak munícióval.
Csak az utcán jut eszembe, hogy szokása ellenére nem hallgatta meg a szívemet, és én se hívtam fel rá a figyelmét, és nem kérdeztem meg a Béres-cseppekről sem a véleményét.
Igaz, hogy a patikus is képes tájékoztatni, másfelől pedig pillanatnyilag jól érzem magamat.
Augusztus 8-án újra ellenőrzés a kórházban, hogy elég híg-e már a vérem, szept. 24-én pedig a háziorvost is fel kell keresnem, mert az orvosira szükségem van a jogosítványom érvényességéhez.
***
Megérkeztek Zsuzsáék.
Gosti nagypja és nagyanyja között kívánt aludni. Nagy kitüntetés ez mindkettőnknek, mert hatalmas bizalom megnyilvánulása.
Kora reggel dolgozni mentünk.
Nem volt szívem felkelteni a fiút, hogy meg ne ijedjen, ha ágyunkat üresen találja.