Jelen lenni, talán a legnagyobb kincs.
Jelen lenni a társaknak,
jelen lenni az Istennek,
jelen lenni a természetben.
Úgy kellene jelen lennem a természetben, ahogyan Ádám a bűnbeesés előtt.
Úgy kellene jelen lennem a természetben, ahogyan a Ter 3,8 szerint jelen volt az Isten. Egyszer csak „meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a [paradicsom]kertben járkált.”
Vele együtt kellene járkálnunk a nappali szellőben, (ha van) a kertben (ha van), vagy kert hiányában bárhol az ég alatt, és ki kellene esnünk az időből, mint talán Ádám is kiesett volt bűnbeesése előtt. El kellene érnünk, hogy ne foglalkozzunk az idő múlásával, hanem legyünk jelen Neki, mint Sámuel, aki így szólt: Itt vagyok, hallgat a te szolgád.”
Hasonult Ádámhoz az Isten, mert „járkált” a kertben.
Hasonult hozzá, mert szólt hozzá.
Úgy szeretnék járkálni a „kert”-ben, hogy szóljak hozzá.
Hogy hallgassam az Istent.
Hogy felismerjem lépéseit, és hozzá igazítsam a sajátjaimat.
Minden „az ég alatt” rá hasonlít, a romlást és a bűnt kivéve.
Egy felhő szépsége,
egy pókháló mívessége,
egy madár röpte,
egy folyó hullámzása,
egy szöcske ugrándozása,
egy patak csobogása,
a szél sivítása,
a szellő simogatása arcomon, karomon,
egy villám fénye,
egy mennydörgés robaja,
a kalászok zizegése,
a vadkacsák ringatódzása a vízen,
a meteorok légtérbe hasítása, felvillanása,
a feketerigó éneke,
a vadvirágok ingyen szépsége mind-mind jelen vannak.
Nem érdekli őket a múlt, nem foglalkoznak a jövővel sem.
Kitárulkoznak a jelennek. Kiesnek az időből.
Talán sose estek bele.
Mindnyájan – ki csöndesen, ki pedig neszezve – visszautalnak Teremtőjükre, aki közöttük jár-kel, föl s alá.
Amikor sétálni indulok, ezekkel az érzésekkel próbálkozom.
Végül is mind oda tendálunk: az örök jelenbe.
Próbálom szokni a gyakorlatban.
Sétálok az örök jelenben.
Ez az én gyakorlatom – ha tetszik – lelkigyakorlatom.
Utolsó kommentek