Mickey webnaplója

Amikor kamasz voltam, egyikünk, talán Gab elindította a magnót. A számok sorrendje adva. Azzal szórakozott, hogy lefeküdt a heverőre, de úgy ám, hogy a nyaka a semmi fölött lebegett. Hallgatta a számokat. Egyszer csak nem bírta tovább. Lehanyatlott a feje.
Na, majd én megmutatom, mi a virtus. Kifeküdtem én is a heverő szélére, és eltökéltem, hogy addig tartom a kobakomat, amíg le nem törik a testemről. A magnót elindítottuk. Tudtam, hogy Gab meddig bírta. S mivel nem maradhatok le, fogcsikorgatva bár, de vagy egy fél slágernyi idővel tovább viseltem el az önkínzás eme sajátos fajtáját.     
Természetesen akármire megesküdtem volna, hogy ember tovább nem képes kitartani fejének vízszintben tartásában, mint ameddig én, merthogy csakugyan majdnem letörött a fejem.
Ám Csia sem volt rest. Ha két bátyja eddig és eddig bírta, majd ő megmutatja.
Megmutatta. A magnót elejére állítottuk, és ő tűrt és tűrt, és tűrt. Mindkettőnk teljesítményét überelte.
Hát így van ez.  
De miért is foglalkozom vele? – kérdezheted.
Csak azért, mert most van készülőben egy kvízjáték, melyben a kérdésekre gyorsan és jól kell válaszolni. E két kritériumot méri a PC, és aztán a nevek mellé kiírja az elért pontszámokat.
Három kolléga megmérte, ki hány pontot képes összeszedni. Az én gépem mutatta az ő eredményeiket. Aztán magam is nekiveselkedtem. Néhány próbálkozás után az élre álltam a gyűjtött pontokat illetően.
Vélem, hogy pünkösdi királyság ez is, mert hát ők se fogják hagyni. Látják az eredményt, és ettől kezdve egy szempont hajtja őket: Túlteljesíteni.
És fog is az menni, mert még bőven lehet fokozni a tempót.