Mickey webnaplója

A tőkés récék úgy tudják, hogy az övék.
A dankasirályok is, talán azért is veszekszenek időnként amazokkal.
A horgász egészen biztosan tudja, hogy a part az övé. Tesz is érte, időnként a sporttársak összefognak, és az áradások szutykát ellapátolják betonstégjükről.
A hajléktalanok úgy tudják, hogy az ártér senkié, így zavartalanul elfoglalható a senkiföldje. Két sátrukkal találkoztam idén. Lehet, hogy több is van.
A hal- és lángossütők elképzelni sem tudják maguk nélkül a partot. Ha nem az övék volna  a part, miből élnének meg?
Ám jól megélnek, mert a parton sétaút vezet kilométereken át. Világos, hogy a part a sétálóké, akik időnként megéheznek, kiváltképp, ha orrukat megcsapja a lángos fokhagymás illata, vagy a sült hal semmi mással össze nem téveszthető szaga.
Igaz, a flaszterre helyenként kerékpáros közlekedésre utaló felfestés megmutatja, hogy ez a biciklisek számára kijelölt terület. Szeretnék is, ha a gyalogosok inkább az út menti földes részen közlekednének.
Ha bármikor sétálsz a parton, futókba fogsz botlani, merthogy az övék. A Duna felett általában légmozgás van. Az ottani tiszta levegőben sokkal elviselhetőbb a kocogás, mint másutt a nagyvárosban.  
Viszont egyetlen kutyasétáltató sem hiszi el, hogy másé volna a part, mint az övék. Otthonosan érzik magukat a parton a gazdik, a kutyák pedig olykor a vízben, kivált, ha a gazdi fadarabot hajít a folyóba. Nincs az a fáradt kutya, amelyik ne ugrana azonnal utána a kivadászható botnak. A parton aztán mindenki örömére lerázzák bundájukról a vizet.
A Duna-part persze a vízi embereké. A kenusoké, kajakozóké, a kílbótosoké. A csónakosoké és a motorcsónakosoké. A jetsky-vel szórakozóké, és a vizisízőké. Naná, hogy az övéké. Ki-be vontatják a csónakokat, drótkötélen és spéci terepjárókkal. Mintha az övék volna a part.
De ez messze nem igaz. Mert a part a pihenni vágyó szállólakóké, akik előszeretettel napfürdőznek a stégeken, a part menti gát gyepén.
Vannak, akik párban töltik itt az időt egy-egy padon csókolózva, ölelkezve, szerelmes szavakat suttogva vagy éppen egy-egy italt lenyelve.
A part nem utolsó sorban a kisgyerekeké, akik begyűjtik az uszadékfákról leeső husángokat, a lehető legtöbb kavicsot, nagyobb kődarabokat dobálják unhatatlanul a folyóba, apjuk pedig feltétlenül megkísérel kavicsot kacsáztatni.
Mondhatnám persze azt is, hogy halpusztulás után a part a döglött halaké. De ez tényleg nagyon ritka valami.
Ami viszont elég sűrű, a magas vízállás, amikor a víz megmutatja, hogy ki az úr a parton.
Számos fotóm bizonyítja.
Apropó fotó. A Duna partja a fotósoké is. Örök téma a fényreflexek játéka, megismételhetetlen egyszerisége. Találkoztam már aktfotósokkal is az Óbudai sziget-spiccnél.
A legmeglepőbb viszont, hogy a Duna-part a hangyáké. Az, noha nem tudom, egy-egy árvizet hogyan vészelnek át. Mindenesetre az ártérben millióegy hangyaboly található, melynek lakói időnként költözködésbe fognak, és vonulnak az út mentén, a part mentén, a fák tövében.
A végére hagytam, hogy a Duna-part az enyém, aki a nyuggerek egyike vagyok. Ide (is) járok(unk) nézelődni, szemlélődni, gondolkozni vagy éppen önfeledten lebegni az időtlenség alkalmi megélésével.
Jó el-elmélázni azon, hogy ezer évekkel ezelőtt ugyanezeknek a természeti tüneményeknek a látványa fogadta az avarkor, a római kor stb. embereit. A patríciusokat, a légionáriusokat és a rabszolgákat, valamint a bennszülötteket is. Generációk váltották egymást, a part – ahol megmaradt kiépítetlen mivoltában – teljesen hasonlóképpen nézett ki, mint ma. A sirályok, kacsák röpte mit sem változott, a halak is csakúgy dobták fel olykor magukat a víz felszínére mint manapság, és eztán is, tovább – az idők végezetéig.