Mickey webnaplója

A jezsuita szerkesztőségben való munkálkodásom kezdetén – úgy kb. tizenöt évvel ezelőtt –    felmentünk Dobogókőre, ahol is a jezsuita lapok szerkesztőinek a nemzetközi találkozója volt. De mielőtt becsöppentünk volna a tudományos tanácskozásra, egy helyi vendéglátóhelyen megmunkaebédeltünk. Feri megkérte a pincért, volna-e szíves készíteni rólunk egy fotót.
Volt szíves.
Mi rövidesen megkaptuk az akkor persze még filmes fényképezőgéppel készített fotót.
Nem volt pixeles, analóg kép volt, de akármekkora felbontású is, kb. másfél évtizednyivel fiatalabbnak mutatott bennünket.
Ma csaknem megismétlődik a jelenet.
Igaz, hogy nincs jezsuita lapok találkozója, de eljön a korábbi társszerkesztő is, hogy együtt legyen a team.
Igaz, hogy nem megyünk Dobogókőre, de a Sípos vendéglő is épp elég elegáns lesz közösségünk fogadására.
Igaz, hogy nem ebédelünk, mert este 6 órakor kicsit késő volna.
Igaz, hogy ma az analóg képkészítés ritka mint a fehér holló, de digitális képek meg hatalmas mennyiségben készülnek. (Ma szándékomban áll magammal vinni Fujifilm nevű „kutyámat”, akivel sétálni a Síposba megyünk.)
Igaz, hogy az eltelt idő nyomot hagyott mindnyájunkon, de nem számít. Van a gépen egy arc finomítás nevű program. Majd az elsimítja a ráncainkat.      
Tizenöt évvel ezelőtt fogalmunk se volt róla, hogy mandátumunk meddig fog tartani.
Hát eddig tartott.
Mivel a szerkesztőség állandó munkatársai ma étkeznek közösségileg utoljára, és ezt este teszik, ebből következik, hogy ez lesz a mi utolsó vacsoránk.
Aztán? A rendtagok élik szokott egyéb tevékenységeiket, én nyugger vagyok, két kolleginánk meg egyéb állást talált magának.
S hogy Feri szóhasználatával éljek: „Utánunk a vízözön.”
Kívánjatok mindnyájunknak szép, tartalmas találkát, mert nem mindegy, hogy ki-ki hogy csukja be maga után az ajtót.