Mickey webnaplója

Sok kérdést már megoldottunk,
nem volt soha ilyen jó dolgunk,
mégis az ember néha érzi,
bosszantó, ha sehol egy kégli.
(Bródy)
Ez a „kégli” az életünk térideje.
Tere és ideje.
A mai nap eddigi terei és kronológiája.
Utolsó álomképeimmel indítok. Egy magát ilyen-olyan ellenőrnek kiadó nyüzüge fickó kirámoltatja néhány fiatallal a motyóját, kirázza a tarisznyák tartalmát a földre. Majd acélbetétes bakancsával egyikük szendvicsére rátapos, a másikét pedig elrúgja – mondván, hogy azok csomagolása nem steril.
Mica velem van. Rákiabál az ipsére: „Szaros”. A pasi szó nélkül pofon vágja Micát. Erre én ugrok neki: „Aki meggyalázza a kenyeret, az igenis szaros, és aki mást emberi méltóságában megaláz, az ugyancsak egy szaros. És elkezdtem rázni, mint Krisztus a vargát. Na erre aztán felébredtem.
Gyors kávé, gyógyszerek, reggeli rutinok. Idő múltán kocsihoz le, rövid hókotrás a szélvédőkön, majd irány a roráté. A Szentendrei úton néhány rendőrjárőr kocsija villog. Egy autó keresztben áll. Mi be a templomba. PF elmondja az egyháztörténet egyik legrövidebb, ám értelmes prédikációját. Mise után már öt villogó kocsi áll az úton, egy sávot lezárva. Fekete műanyaglepel domborodik. Alatta alighanem egy kadáver, aki egy órával ezelőtt még nekiindult, hogy a gyér forgalmú főút hat sávján keresztülmenjen. Most pedig csak élettelen matériája. Egy gyors „Isten nyugosztalja”, s ki tudja, elégségesek-e a fohászok érte, hogy akit a legértelmetlenebb halálnem ma utolért, számára jó világba érkezzen.
Sóhajtok, mert nem és nem tanulunk.
Tömegközlekedéssel folytatom utamat a szerkesztőségbe.
Furcsán alakul a nap.
SzF kitörő örömmel fogad, mennyire jól sikerültek a fotók a tegnapi búcsúvacsora alkalmával. Ettől aztán mind fel vagyunk villanyozva. Hamar megkérjük az arra járó Ernőt, készítsen rólunk egy pár képet a szerkesztőségben, mivel mégiscsak ez volt az igazi miliőnk. A banda még jobb formába keveredik ettől. Ernő csakugyan pár képet készít (2-t). De ezen a kettőn mindenki jókedvű, és ez nagy dolog. Nem attól vagyunk feldobva, hogy vége a lapunknak, hanem attól, ahogyan azt mégis fogadjuk, megéljük. A második képen lázas tevékenységet imitálunk. Én egy pasziánszt varázsolok a nem látható monitorra, és azt bűvölöm teljes odaadással. Feri szélesen nevet, a többiek is jókedvűek. Pl. attól a bejelentéstől, hogy Ernő örömmel fogadta valamennyi lapszámunk archiválását. Gyorsan rátalálhat így valamelyik általa favorizált cikkrészletre, s idézheti kedvére.
Ugyancsak ma kaptam egy érdekes e-mailt arról, hogy a társlap szerk. biz.-ból menesztenének. Mivel ez a gondolat bennem már hónapok óta megérett, csak nem tudtam, hogy számukra előnyös-e vagy sem, ha szerepelek a listájukon, akkor hagytam a csodába. De a mailra ma gondolkozás nélkül válaszoltam: „Persze, töröljetek. Üdv mik.”
Ami meg az írásokat illeti – én mindenkinek írok – a neten. Hogy naponta hányan olvassák, nem az én dolgom, nem az én ügyem. Nem magamat reklámozom, hanem azt, akit szolgálok. Ahány olvasó megadatott, annyinak írok. Mindenesetre a mai postával érkezett ez a mail is: „Örültem, hogy szombat este elmondtad az álmodat. És köszönöm a szép zenei élményt.”
Azt hiszem, a kevés és a sok megítélése nem az én dolgom. (Én is örültem az ő örömének.)
Hazafelé sokáig nem jött a busz. Bár eléggé felkészültem a hidegre, mégis alaposan átjárt a szél. Borzongva érkeztem haza.
Így ma elmarad a séta is, nem akarok rátenni egy lapáttal. Külső fénykép sem készül. Inkább megmutatom Nektek Tücsi több mint két hónapja kapott orchideájának ma lehullott virágját, radiátorunk érdekes vonalvezetését, és T. tegnap kapott névnapi csokrát azon a terítőn fotózva, melyet viszont egy idősek otthonába vonult kedves szomszéd hagyott rá(nk).  
Holnap újra találkozunk, ha Isten is úgy akarja.