Mickey webnaplója

Immár befejeztem az évet, nincs már semmi munkám, lógathatom a lábamat egészen holnap reggelig, amikor is újra lesz munkám, mert egy több mint ötszáz oldalas könyvet kell iszonyú tempóban elolvasnom, még utoljára kontrollálni, mert aztán marad a hibákra való rábámulás, amikor már nincs lehetőség szépíteni. (A pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs – plagizálom magamat, merthogy ezt szoktam válaszolni ama kérdésre: „Na, ki találja meg az első hibát az új kiadványban?”)
Az utóbbi időkben egyáltalán nem vagyok kíváncsi a megjelent kötetek kivitelezésére. A legértelmetlenebb valami megkeresni azt, amin nem lehet már változtatni.
Minek?
Hogy bosszankodhassak?
Egyebekben pedig elég alaposan át szoktam böngészni a sajtóra előkészített anyagokat.
De mert nem vagyok hiba nélkül, a kiadvány se lesz az.
Az vesse rám az első követ, aki látott már tökéletes könyvet.
Ha mégis úgy véli, hogy talált, hozza ide nekem, és én garantáltan megtaálom benne a hibákat.
Ma tehát hosszabb sétára indulhatok.
Egy tegnap kapott óbudai térképen egyértelműen látszik, hogy Üröm a főváros része.
Ez pedig azt jelenti, hogy idei éves BKV-bérletem felmutatása elégséges, hogy odáig utazzam vonaton. Eddig mindig leszálltam az azt megelőző Óbuda megállónál. Nem akartam bliccelni. A térkép viszont a következő megállót Budapest-Üröm néven emlegeti. Ezért aztán ma meglátogatom, mert fogynak az általam még fel nem keresett, meg nem gyalogolt környékbeli útszakaszok. Lám egy új kihívás, új lehetőség a testmozgás változatosabb kivitelezésére. Mindjárt abba is hagyom ezt a posztot, és a következő vonattal kizakatolok Ürömre.
Csak üröm ne vegyüljön örömömbe!
***
Éltem a lehetőséggel. Kikocogtam az Aquincum-Felső vasútmegállóhelyre. Nem tudom, hány betonlépcső visz a töltés tetejére, de azt tudom, hogy néhány (nem rég készült) lépcső már esik szét. Na nem magától - a sótól. A takarítással megbízottak feladata, hogy a hótól megszabadítsák a lépcsősort (és a peron kövezetét). Mit tesznek? Felsózzák irgalmatlanul. Csak úgy recseg-ropog a talpunk alatt. Nagyon nem érdekli őket, hogy a lépcsők olyan cemetből készültek, mely nem állja a klórt, hanem elporlik a hatására. Az építőket pedig nagyon nem érdekelte, hogy sózni fogják-e, vagy se a lépcsőket. Az olcsóbb megoldást válsztották. Igaz, hogy öt év múlva kezdhetik elölről, de hát kit érdekel ez? Ürömnél ketten szálltunk le. 50%-unk bement egy házba, 50%-unk kirándult egyet. Ez utóbbi voltam én. Útközben találkoztam egy férfival, két macskával, egy öregasszonyal, két lánnyal, három autóssal, négy lóval, és nem tudom, hány kutyával. A dühösebbje majd széttépte mérgében a drótkerítést. Tombolt csupán azért, mert a havas (föld)úton a házuk előtt haladtam el. A "csúcs" egy vizsla volt. Ugatott, ahogy a gégéjén kifért, egy épülő ház pilonja mellett, mögött. Kerítés sehol, de ő tartotta magát saját territóriumához, én az enyémhez. Így hát mindketten épségben jöttünk ki egyenlőtlen hangerejű megbeszélésünkből. Meglepetésemre még az Óbudai temetőig se tartott a havas és kutyáktól hangos tájban való gyönyörködésem, mert lakóparkba futott bele a földút. Bocsánat, előbb konstatáltam, hogy az Országos Levéltár milyen impozáns épülettömbben leledzik. A tervezettnél tehát hamarabb szálltam buszra, mert nem volt kedvem forgalmas utcákon mászkálni. Néhány képet azért készítettem az élettelen természetről - és az élőről is, nomeg  benyomásaimról, melyet a civilizált környezet tett rám.
Ld. Fotóim: 2010-11. tél album.