Ama kijelentés, mely ma is elhangzik minden misén, régóta foglalkoztat: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte…” (Jn 3,16) Ez azért igen fajsúlyos kinyilatkoztatás, mert Pál a római levélben kifejti: „A Krisztus a bűnösökért [értünk, emberekért] halt meg, noha az igazért is alig hal meg valaki, legfeljebb jó emberért vállalják a halált.” (Róm 5,6–7)
Persze megszokhattuk már ezeket a gondolatokat: a Krisztus életével, kínszenvedésével és feltámadásával váltott meg minket.
Mégis adódik a kérdés: Mi hogyan szeretjük a világot, hogyan Istent, hogyan az embereket, a jó embereket és a bűnösöket, hogyan látszólagosan vagy ténylegesen ellenségeinket.
Ha jól számolom ez nem egy kérdés, hanem  legalább öt.
– A világot az szereti, aki gazdájának tekinti magát, és jó gazdához illő döntéseket hoz meg, hogy elriassza a világ kártevőit, óvja a károsodástól, építi, szépíti a  számára elérhető eszközökkel és a számára adott lehetőségekkel.
– Az Istent az szereti, aki teljes bizalommal nyílik meg neki, osztja meg minden életrezdülését, vonja bele saját történéseibe, és sűrű párbeszédet kísérel meg vele. Az ilyennek (az Isten-szeretőknek)– mondja az írás – minden a javukra válik.
– A jó emberek feltehetőleg azok, akik iránt bizalommal vagyunk, akikről tudjuk, hogy soha nem támadnának hátba, se másképpen. A barátaink, a szerelmünk, a társunk, a felmenőink, lemenőink, példaképeink, és mindenki, aki bizonyította, hogy jó szívvel viseltetik irántunk.         
– Az ellenségeink azok, akik harcot vívnak ellenünk, akiknek oda kell(ene) tartanunk másik arcunkat is, akiknek a parancsára mégannyit kell(ene) cipelnünk terheiket, akiknek oda kell(ene) adnunk köntösünket is, ha kabátunkat kéri. Akikről sokszor úgy véljük, hogy nem tudják, mit cselekszenek, és akik felől nézve mi vagyunk az ellenségek, mert úgy vélik, nem tudjuk, mit cselekszünk. Utóbbi illusztrálására álljon itt egy kommentem, melyet egy tőlem teljesen idegen gondolkodású bloggernek küldtem: „Valahogyan közeledni kellene a kettéhasadt feleknek a gyűlölködés oldásával..."
Ezt válaszolta: „Én is így gondolom … Ehhez persze szükség van arra is, hogy világos legyen a párbeszédet folytatók álláspontja – ezért került a bejegyzés végére a (megengedem, elég sommásra sikerült) ’fikázó’ álláspont.”
Merthogy „bénák” értelmű, de obszcén kifejezéssel bélyegezte meg azokat, akik mást gondolnak, mint az ő tábora.
Hát igen.
Párbeszédhez közös platform kialakítására van szükség, ami nélkül csak a némaság, az életvitelünk modellként való szelíd, de szolid megélésére, bemutatására van lehetőségünk.
Vágyom a közös értékrendre, vágyom arra, hogy a jogok és a kötelességek szétválasztása ne történjék meg, vágyom arra, hogy azonos szavak azonos jelentést hordozzanak az ellenkező véleményű emberek, csoportok számára.
Építeni szeretnék, sokadmagammal, és nem rombolni.